Nem tudom, miért van az, hogy amikor anyám jön látogatóba, mindig olyan ideges vagyok. Pedig mindig nagyon várom hogy jöjjön. Mégis, amikor megérkezik, nem ölelem meg hosszan. Megpuszilom, de azt is csak azért, mert azt tényleg nem lehet kikerülni. Aztán lesütött szemmel azonnal elmegyek onnan és valami hülye pótcselekvésbe kezdek. Például törölgetni kezdem az asztalt vagy keresni kezdem a kulcsom. Ami éppen adódik. Mindenesetre igyekszem néhány lépés távolságot tartani, mintha igazából ott se lenne. Mintha meg akarnám büntetni valamiért. Közben meg nekem fáj a legjobban, hogy nem tudom kimutatni, mennyire örülök neki. 
A pasikkal is ez van. Akárhányszor valaki közeledik és nekem is tetszik, hanyatt-homlok menekülök. Szegény anyám meg várja az unokát!
Igazából még a barátokkal is. Az biztos, hogy én nem fogok senkit felhívni! Nem akarok a nyakukba akaszkodni. Ha nem jutok eszükbe maguktól, akkor minek? Inkább nem is megyek sehova. Az igazság az, hogy nem szeretem, ha túl közel kerülnek hozzám az emberek. Szerintem nem lehet bízni bennük. Kiszámíthatatlanok. Az ember soha nem tudja hányadán áll velük. A döntéseket sem szeretem, meg a konfliktusokat sem. Rettegek attól, hogy valaki elutasítja a közeledésem, úgyhogy inkább meg sem próbálom. A vicc az, hogy közben mindenki azt hiszi, milyen sok barátom van. Nem fogom nekik megmondani, hogy egész hétvégén egyedül ültem otthon. Nem szeretnék szégyenkezni, hogy mennyivel szerencsétlenebb vagyok, mint mások. Engem ne sajnáljon senki.
(A,36)

Kép: Lélekgondolat 

"A válaszok a lelkünkben vannak. A tükör a kezünkben. A megoldás bennünk születik. A határokat önmagunknak kell megszabnunk. Ha történik egy belső elmozdulás, újra rajzolhatunk egy helyzetet. Az ujjal mutogatás nem segít. A passzív sértődöttség, a másikra várás megszilárdítja a helyzetet. Befagyott folyón egy hajó sem halad."

Új írásom jelent meg az Everrip oldalán: szeretetről, haragról, megbocsátásról és az elengedésről. Szeretettel ajánlom!

A teljes cikkhez kattints a linkre! http://engeddel.blog.hu/2015/06/14/szakado_fonalak

A barátságok nagyon fontosak az életben. A barátaink által láthatjuk magunkat, sokszor akkor is, amikor egyáltalán nem vagyunk tisztában önmagunkkal. A barátságaink jelentik a kapcsolatot a világgal, magunk választjuk őket a saját szempontjaink, vágyaink, érdeklődési körünk, szociális és anyagi helyzetünk, és valamilyen ösztönös szimpátia alapján. Már az oviban vannak barátaink és amikor tinédzserek vagyunk, szinte csak a barátaink léteznek számunkra. Idővel megtanuljuk, hogy az élet könnyebb, ha vannak barátaink. Megtanuljuk kiválasztani őket. Azt is, hogyan működik egy barátság. Ösztönösen érezzük, hogy szükségünk van olyan társakra, akiket mi választunk szabadon, önmagukért, rokoni vagy szerelmi szálak nélkül.

Valahogy úgy alakulnak a barátságaink is, mint a szerelmeink. Az igaziakról mindig elhisszük, hogy egy életre szólnak. Barátságkarkötőt veszünk, együtt megyünk nyaralni, vannak bejáratott kedvenc helyeink, sülve-főve együtt vagyunk és mindenki úgy ismer minket, mint két illeszkedő puzzle-darabot. Az egyik nincs a másik nélkül. Legendás barátságok az ilyenek. Vannak olyan barátságok, melyek lassan alakulnak és olyanok is, melyek első látásra születnek, anélkül, hogy valójában ismernénk egymást. Egyszerűen tudjuk, hogy mi bizony barátok leszünk. Ismerős lehet neked is az a vicces helyzet, amikor gyűlöljük a másikat első pillanattól kezdve, aztán ahogy az élet rákényszerít, hogy megismerjük jobban a másikat, végérvényesen meg is szeretjük. Talán azok a legcsodálatosabb és egyben legmegmagyarázhatatlanabb barátságok, melyek nem kívánják meg a napi kapcsolatot. Amikor az emberek egy lezárt életszakasz, egy költözés után sok évvel később találkoznak újra, és úgy folytatják, mintha csak tegnap lett volna az utolsó nap, hogy találkoztak. Nincs tér, nincs idő, csak egy mély barátság, melyen nem fog semmi életszerű nehézség.

Honnan tudod, hogy vége egy barátságnak?

A barátainkkal lehetünk őszinték, ha nem, akkor azok nagy valószínűséggel nem a barátaink. Egy barát meg fogja mondani neked, ha rossz úton jársz, de menni fog veled, hogy ne egyedül kerülj bajba. Van olyan is, hogy nem is veszed észre, hogy a barátod csendesen kísér egy úton, amit magadnak választottál, akkor is, ha nem veszed tudomásul. Néha az egyik ember már régen továbblépett a barátságon, míg a másik mit sem sejt erről. Mindannyian változunk, változik az élethelyzetünk, mindenkit más irányba húz az élet. Ezért nehéz megtartani a barátainkat, ha nem figyelünk. De vajon mindenki, akit a barátodnak tartasz, igazából az? Mitől működik egy barátság évekig, aztán egyszer csak valahogy már nem keresitek egymást? Egy barátságtól búcsút venni éppen olyan nehéz, mint lezárni egy szerelmet. De amíg a szerelmet nyíltan meg lehet gyászolni, addig a véget ért vagy hirtelen megtört barátságokról általában nem szívesen beszélnek az emberek. Pedig a barátságok végén nagyon hasonló dolog történik, mint a szerelmi kapcsolatoknál. Nagyon tud fájni, hogy vége. Vannak jelzések, de először nem vesszünk észre, aztán dühösen, végül szomorúan nyugtázzuk őket. 

• Lehetetlen programot szervezni vele, mert soha nem ér rá. Tudod, hogy másokkal találkozik, nagy társasági életet él hétvégenként, neked viszont hetekig nem sikerül találkozni vele és soha nem hív meg téged azokra a programokra, melyekre más barátaival rendszeresen járnak. A barátság a közös élményekből táplálkozik. Ha ilyenek nincsenek, a barátság előbb-utóbb éhen hal. Napokig nem válaszol az üzenetedre, nem viszonozza a hívásodat. Pedig régen mindent megbeszéltetek és napi kapcsolatban voltatok. Állandóan te próbálsz programot szervezni, keresni őt. Talán a sokadik ilyen alkalom után, itt az ideje elgondolkoznod a barátságotokon, és hogy mit próbál a másik ilyen sután a tudtodra adni. Mindannyian elfoglaltak vagyunk. Mindenkinek van olyan az életében, amivel naponta meg kell harcolnia. Ma már szinte az okostelefonnal fekszik és kel mindenki, folyamatos az online jelentét. Aki akar, az talál megoldást az egymással való kommunikációra. Aki nem akar, az nem. 
  
  
• Hirtelen észreveszed, hogy nem tudod, mi is történik a másik életében, de meglepve tapasztalod, hogy mindenki más igen. Nem érted, mert régen te voltál az első, akivel megosztotta a fejleményeket. Azt is észreveszed, hogy nem igazán érdekli, nem igazán tudja milyen problémák foglalkoztatnak, hiszen általános dolgokra kérdez rá, vagy egyáltalán nem is érdeklődik. Szinte soha nem sikerül csak kettőtöknek közös programot szervezni, mert rendszeresen valaki mással érkezik a találkozóra, gyakran anélkül, hogy ezt előre tudnád. Ilyenkor semmit sem lehet érdemben megbeszélni, vagyis a bensőséges beszélgetéseket el lehet kerülni. Valószínűleg a másik szeretné elkerülni, hogy bizalmas dolgok kerüljenek szóba. Ha nem szeretném megosztani az életem nem túl mesés részleteit a másikkal, az egyértelműen az eltávolodás jele. Ha ezt tapasztalod, kérdezz rá, mielőtt túl korán vonnál le következtetéseket. Ne becsüld le, mennyire fájdalmas lehet ez az élmény, gyakran testi tüneteket is produkál az ilyen érzelmi stressz helyzet.
  
  
• Már nincs mit mondanotok egymásnak és a másik társasága is inkább idegesít téged. Ha beszélsz róla, az minden, csak nem elismerő és már nem is érted, hogyan tudtad annyi ideig elviselni. Távolra vitt benneteket egymástól az életviteletek, a megváltozott életkörülményeitek és nem értitek már meg a másikat. Nem is lát a másik téged, és te azt érzed, nincs értéke se a barátságodnak, se neked. Nem vagy ott, ha szüksége van rád, mert ez eszedbe sem jut már, ahogy az sem, hogy neki szólj, ha bajban vagy, vagy ha döntéseket kell hoznod. Ez az eltávolodás mindig egy hosszabb folyamat eredménye, sok nem tisztázott probléma következménye, mely a felszín alatt csendben aláásta a barátságot. Sajnos ez csak akkor válik láthatóvá, amikor már nehéz mit tenni. Ha érzed, hogy távolodtok egymástól, beszéljétek meg. Nem kell állandóan együtt lenni, de ne veszítsétek el egymást szem elől a hétköznapokban sem. 
  
  
• Új legjobb barátod/barátnőd van. Jobban érzed magad vele, mert hasonló az életetek, ezért egyre több időt töltötök együtt. Ha így van, legyél őszinte a régi barátoddal. Jobb tisztázni ezt a helyzetet, mint bántó helyzeteket teremteni, hogy a másik mellőzve érezze magát. Nem szabad alábecsülni, hogy egy ilyen helyzet milyen bántó tud lenni, kihozva a másikból a legrosszabb oldalát. Ne felejtsd el, hogy egy ilyen kapcsolat megszakadása pont olyan traumatikus lehet, mint egy szakítás, ha a másik nincs erre felkészülve. Ha téged mellőznek, ne kezdj el versengeni a barátnőd kegyeiért. Maradj tárgyilagos! Vannak fellángoló barátságok, melyek egy adott hobbi vagy munka miatt születnek. Tudnod kell, hogy a szerelem kezdetén is fontosabb az új partner egy ideig. Légy türelmes, ha úgy látod ez a helyzet nem változik, te is nézz más barátok után. Az is előfordul, hogy a te és a barátnőd vagy barátod az új szerelme nem kedvelik egymást. Ez egyenes út lehet a barátság megszakadásához, ha nem figyeltek oda. Ilyenkor az a legjobb megoldás, ha ezt őszintén megbeszélitek, hogy ne maradjon senkiben sem tüske, és ne kelljen a szerelem vagy a barátság között választani. Ha igazán fontosak vagytok egymásnak, idővel visszarendeződhet a kapcsolatotok. 
  

A barátságot nem lehet erőltetni. Két elszánt ember kell hozzá. Van, amikor érdemes és kell is tenni valamit annak érdekében, hogy a barátság megmaradjon. Bárhogy is alakuljon az élet és a barátság, mindig tisztelettel zárd le. Szeresd és értékeld az együtt töltött időt, mert sokszor csak évekkel később kezd el hiányozni egy másik ember. Ne felejtsd el, hogy azért mert most éppen nem egy irányba mentek, a közös élmények egy életre szólnak és még találkozhatnak az utak a jövőben. Gyászold meg a barátságot, ha elmúlt. Fájni fog, mert ha nem fájna, nem is lett volna igazi barátság. A barátságok és az életkörülmények nem. Nem kell mindig megtalálni a magyarázatot egy barátság megszakadására. Néha nem is lehet. Minden és mindenki változik. Tedd ezt méltósággal!

Forrás:

Fifteen Reasons We Need Friends:Why and how friends can shape your life, Susan Krauss Whitbourne Ph.D., March 26,2013 in Fulfillment at Any Age, Psychology Today
5 Warning Signs of a Friendship in Trouble, Andrea Borior, PhD, 22.05.2011, Friendship 2.0, Psychology Today
Emotional and psychological Trauma, Lawrence Robinson, Melinda Smith, M.A. & Jeanne Segal, Ph.D. Last updated: April 2015, Helpguide.org

A téma a mindennapokban van. És rengeteg a jó. Körülöttünk. Már nem akarok városban élni. Nekem ez az otthon. Itt a faluban. Mintha csak ide születtem volna. 
Nagyon sok olyan dolog van, amiről fogalmuk sincs az embereknek. Mármint a "nagy" embereknek. Hogy mi történik egy pici faluban. Hogy minden papír mögött egy ember, egy család, egy sors van. Mikor úgy veszed el a papírt, hogy már tudod, mi van benne. Mert tudod. Nem feltétlenül igaz - de tudod. Mikor meg kell menteni valakit. Életben kell tartani. Mert emberek vagyunk. És a másik is az. Még ha alkoholfüggő is. És elviszed az elvonóra. Berakod az ajtón... Ma józan. És dolgozik.
Így érthető igazán, hogy mennyit törődnek egymással az emberek egy pici faluban. Mert mindenki rokon, barát, szomszéd. Vagyis a mi nyájunk birkája. 
Vagy amikor elmész a gálára. Tudod, a helyi általános iskola diákjai minden tanév végén bemutatják, mit tanultak év közben: tánc, vers, színdarab meg ilyesmi. Olyankor ott az egész falu. Olyankor ott, mindenki előtt köszöntik a gyerekek a pedagógusokat. Csak ülsz. Tapsolsz. Sírsz. Főleg amikor te, aki nem vagy tanár, csak teszed a dolgod csendben, kapsz egy szál virágot. Tőlük. A végzős diákoktól. Mert neked jár. Mondják ők. 
A lányom osztályában - képzeld már olyan nagy! - van egy kislány, aki nagyon nehéz körülmények között él. Nem tudott volna menni osztálykirándulni. Ő egyedül nem. Mindenki más igen. Felhívtam az osztályfőnököt, hogy valahogy vigyük el őt is. Beleadtam kéthavi osztálypénzt gyorsan. Az osztályfőnök kért az igazgatótól még egy kis "segélyt". Szombat reggel, amikor megérkeztünk a buszhoz a parkolóba, láttam a leányka szemét ragyogni. Alig tudtam nem sírni. Kit érdekelt akkor a pénz? Ragyogott a szeme! Nekem megérte lobbizni.

Ezek az elmúlt néhány nap eseményei. Így élünk mi. Remélem, nem nagyon untattalak. - (H, 40 éves)

(Kép: eflecks.deviantart.com - A kép csak illusztráció)

Van olyan, amikor nem csak úgy érzed, de szentül meg is vagy győződve arról, hogy a szomszéd kertje zöldebb. Nemcsak a szomszédé, hanem az egész szomszédságé. Sőt nem csak a szomszédságé, hanem rajtad kívül mindenki kertjében egy kisebb dzsungel burjánzik. Nálad nem. Nálad legfeljebb néhány kósza vadhajtás sarjad. Azokat is a szomszéd kertjéből fújta át a szél. Az igazságtalanság netovábbja ez a helyzet. Annál is inkább, mert te mindent megteszel a saját kertedért. Legalábbis szerinted. Esküszöl, hogy neked nem is kellene dzsungel, már az a jobb fajta pázsit megtenné. De neked még egy nyavalyás zöld placcdarab se jut. Mondogatod is sokszor, hogy egy lúzer vagy. Született vesztes. Egy tehetségtelen kókler. Módszeresen vered magad a szavakkal, hogy lassan, de biztosan ásd alá az önbizalmad.

Idővel elhiszed, hogy neked csak a csendes irigykedés jut, meg az a bizonyos rövidebb, amit húztál. Igazságtalan az egész. Feszülten figyeled a szomszéd minden lépését, miközben az önszidalmazó hangok egyre nagyobb hangerővel zúgnak a fejedben. Egyre jobban megy össze a világod, de leginkább te benne. Benned pedig minden, amit valaha szerettél magadban vagy szerettél volna magadnak. Felváltja a hitedet a kilátástalanság. A "nem olyan jól tudok" ezt vagy azt észrevétlenül a "képtelen vagyok", illetve a "soha sem fogok" állandósult öngólja lesz. Ok nélkül sírva fakadsz. Akár a munkahelyeden is. Úgy tűnik, a belső hangok elől nincs menekvés. Se időben, se térben. Te, ő, ti, ők, sok-sok bezzeg, és már el is indult a felszín alatt egy néma küzdelem közted, és azok között a jól ismert belső hangok között. Minél tovább megy a harc, annál jobban gyengül benned minden jó, amit valaha igaznak véltél magadról és annál inkább elhiszed majd, hogy mennyire kevés vagy.

Figyelj oda!

Ismerős? Nem nehéz egy ilyen helyzetbe belefutni. Különösen nem, ha olyan helyen élsz, ahol az olyan dolgok mint az "anyagi biztonság" vagy a "tervezhető jövő" elérhetetlenebbnek tűnik, mint egérnek a Mars. De ez még nem jelenti azt, hogy így kell maradnia a dolgoknak. Ez a belső monológ nem más, mint egy spirális csúszda az önsajnálat legmélyére. Ha sajnálok valakit, ha jobban bele gondolsz, soha sem pozitív dolog, akkor sem ha annak tűnik. A sajnálat nem segít senkin, mert passzív. Csak azt tudod sajnálni, akinek a helyzetét kívülről tudsz megfigyelni. Ha sajnálod magadat, az biztos jele annak, hogy nem vagy kapcsolatban önmagaddal. Talán nem vállalsz felelősséget saját magadért, kívülről várod a segítséget, passzívan figyeled a saját vergődésed. Vedd le a fókuszt "róluk", és figyelj önmagadra! Ha csak kifelé figyelsz, az baj. Akkor valamit tenned kell, mert ez nem az az állapot, amibe sokáig tudsz kapaszkodni. Ha nem tudsz változtatni, valódi lehetőségek mennek majd el melletted, hogy aztán tényleg elhidd, csak annyi az élet, amennyi most éppen jutni látszik neked belőle. Ne azt nézd, "ők" hol tartanak, hanem hogy "te" hogy fogsz oda jutni, ahol lenni szeretnél. Nincs értelme hasonlítgatni magad másokhoz, anélkül, hogy a cipőjükben járnál.

Halló, ki beszél?

Gondolkozz el azon, amikor a belső hangok szólnak hozzád, milyen hangok is azok tulajdonképpen. Ki vagy mi mondja a fejedben, hogy többet vár tőled, nem így képzelte el, jobb lett volna másképp, meg se próbáld, nem fog menni. Mi az, ami meggátol abban, hogy bátran hozz döntéseket? Ki az, akinek az elvárásai gyerekként is mérvadóak voltak? Látni fogod, hogy a hangok olyan emlékek lenyomatai, melyek akkor születtek, amikor valami fájdalmas tapasztaláson mentél keresztül. Leszakadtak a valós tapasztalásról az emlékeidben, ezért csak féligazságokat rejtenek. A dolguk az, hogy megvédjenek egy újabb félelmetes vagy fájdalmas élménytől. (1) Ahogy védeni akarnak egy rossz tapasztalástól, meggátolnak abban is, hogy megtanulj valamit jobban csinálni. A félelem hangjai nem engedik, hogy tapasztalj és tanulj, így azt sem engedik, hogy változtass vagy fejlődj!

• Kezdj el tudatosan befelé figyelni! Halld meg a saját, igazi hangod a belső zajban.
  
  
• Kérdezd meg magad, hol vagy te ebben? Miért hatnak rád ezek a hangok? Nyúlj le, keresd meg, hol van az a gomb, amit az a hang mindig aktivál a lelkedben. Mi lehet az? Szégyen? Félelem? Harag?
  
  
• Ha tudod mire vágysz igazán, akkor tudni fogod, melyik hangra kell hallgatnod. Tudatosítsd magadban, hogy ki is vagy valójában, milyen értékeid vannak és hogyan szeretnél élni.

Ha jól dolgozol, egy idő után el fognak halkulni azok a hangok. Egyre kevesebb befolyásuk lesz rád. Egyre kevesebb szükséged lesz rájuk. Valószínűleg nem fognak eltűnni nyomtalanul, és lesznek olyan helyzetek, ahol még fel-felbukkannak majd. Ez nem baj. Sokszor lehetnek még a segítségedre, hogy jelezzék neked, ingoványos talajon jársz. Neked mégis az a dolgod, hogy megtanulva elfogadni és megérteni őket, tudomásul véve a jelenlétüket, itt és most hozd ki a legtöbbet az életedből.

Csak pozitívan!

Tudományos tény, hogy a belső hangokat át lehet hangolni, hogy ne a korlátaid, hanem a segítőid legyenek. (2) Ha megtanulsz pozitívan beszélni önmagaddal és önmagadról, egy egészen más szemléletet nyersz. Nem arról van szó, hogy hamis illúziókba kell kergetned magad. A megoldás a tudatosságban rejlik. Abban, hogy változtatni akarsz és hajlandó vagy tenni érte. Egy jobb, pozitívabb önkép és egy zöldebb saját pázsit érdekében.

• Fontos, hogy megtörd azokat a belső hangokat, melyek torz képet festenek rólad, önmagadnak. Tanuld meg nem bántani, nem korlátozni, nem ostorozni magad tovább a vélt vagy valós hibáidért. Lehet, hogy megint nem sikerült. Van ez így. Akkor  önmarcangolás helyett, mondd, hogy mindent megpróbáltam - vagy ha nem, akkor azt, hogy nem próbáltam meg mindent. Mindenesetre legközelebb majd ügyesebb leszek.
  
  
• Tanuld meg elcsípni az pillanatokat! Nagyon kell figyelned, mert a legtöbbször észre sem veszed őket, olyan mélyen épültek bele a gondolati struktúrádba a negatív hangok, hogy gyakorlatilag automatikusan szólalnak meg benned. Ha meghallod őket, próbáld meg a negatív hangokat, pozitív gondolatokra.  (3)

Felhasznált forrás:  

(1) When the Voice Inside Your Head Turns Bad.....
Melanie Greenberg Ph.D. on Apr 18, 2012 in The Mindful

(2) The Voice of Reason
Pamela Weintraub, published on May 4, 2015 - last reviewed on May 11, 2015

(3) Fake It 'Til You Make It: Positive Self Talk
Susan McQuillan M.S., RDN on Sep 26, 2014 in Cravings

Időben elindultam. Semmiképpen sem akartam megváratni. Nem mondta soha, mégis biztosan tudom,  nem szereti, ha valaki késik. Semmiképpen sem akarok késni. Mutatni akarom, hogy nekem is fontos ez a találkozó.

Igazából alig ismerem, és nem is régóta, mégis valamilyen gyerekes csüngéssel ragaszkodom hozzá. Szeretem a lelke tisztaságát. Ő azon kevesek egyike, akiknek még vannak határai, és azokat kérdés nékül védi is, ha kell. Vele mindig tudja az ember, hányadán áll. Nála nincsenek fölösleges körök meg felületes beszélgetések. 

Meglátom a kávézó teraszán. Már vár. Nagyon megörülök neki, de nem merem megölelni. Nem tudom, mit szólna hozzá. Beszélgetünk. Mintha tegnap lett volna, hogy utoljára láttam. Megint észreveszem, milyen szép tiszta a tekintete. Szeretek vele lenni. Megy az idő, beszélgetünk erről-arról. Megkérdezi a legfontosabbat, és megosztja velem az elmúlt időszak legtartalmasabb történéseit. Nincs sok idő, vesztegetni tehát minimum balgaság lenne. Illik hozzá a balgaság szó. Nem azért, mert balga, hanem mert mindig olyan választékosan fejezi ki magát. Mellette ülve valahogy fontossá válik, hogy ikes vagy nem az a bizonyos ige.

Mennie kell - mondja, végül még egy kicsit marad. Jó lenne nyújtani az időt! De mennie kell akkor is, ha még  maradna, mert ma nyelvvizsgázik a gyereke, és neki ott kell lennie vele. Támasznak. Mert egy anya nem adhat többet a gyerekének, mint hogy etesse, és hogy az érzelmi támasza legyen. „Úgyhogy én ma érzelmi támasz leszek” – mondja. Még annyi minden lenne, de menni kell. Az életben vannak prioritások. Ha nehezen is, de végül elhatározza magát és feláll az asztaltól. Nekünk ma ennyi jutott egymásból. Elbúcsúzunk. Megölel. Ad két puszit is, bár hozzáteszi, ezt ő nem szokta. Szeretettel nézek utána. Nem néz vissza, bár nem is számítok rá. Azon gondolkozom, vajon tudja-e, mennyire örültem neki.

Amikor valami vagy valaki nekünk fontos hirtelen - végérvényesen vagy átmenetileg - eltűnik az életünkből, legyen az egy szeretett személy, egy párkapcsolat, vagy akár a munkánk, akkor gyakran érezzük úgy, hogy nincs értelme küzdeni, nincs értelme szeretni, nincs értelme élni. Az ilyen veszteségek miatt úgy érezhetjük, nem csak az életünk egy fontos pillére, de a lelkünk egy darabja is elveszett. Sokszor egy ideig nem is érzékelünk mást, csak a kimondhatatlan űrt, mely gyakran megkérdőjelezi eddigi életünk minden mozzanatát. Akármilyen fájdalmas is ez a folyamat, érdemes tudatosan megélni, amennyire csak képesek vagyunk rá. Fontos, hogy befelé figyelve, nyitott szívvel meghalljuk a legfontosabb üzenteket, felismeréseket, melyeket ez az időszak hordoz számunkra.

Nézd meg, hogyan és mit tanítanak a veszteségeink. Engedd, hogy jobban megismerd önmagad egy olyan helyzetben is, amit még soha nem tapasztaltál meg korábban! Tanulj meg tudatosan élni! Jelen lenni lélekben és gondolatban akkor is, amikor ez elképzelhetetlennek tûnik. A képesség a tudatos egyszerre kifelé és befelé figyelésre egy ajándék, de keményen meg kell dolgozni érte.

A téma mindig aktuális valahol, valakinek. Szeretettel ajánlom nektek!
A linkre kattintva olvashatjátok az egész írást.

Veszteségeink tanulságai

"Sokszor halmozottan szembesülünk az élet kihívásaival és veszünk el a lehetséges megoldások labirintusában. Testünk-lelkünk remeg, válaszok nincsenek, de menni kell, tenni kell, mert az élet megy tovább. Felelősséggel tartozunk másokért, önmagunkért. Igyekszünk túlélni. Tudomást sem veszünk a gyomorgörcsről, a szívverésről, a hideg éjjeli izzadságról, arról hogy nem ízlik a falat, hogy nyeljük csendben befelé a könnyeinket. Ordítani volna jó, de várnak a számlák, fizetni kell a hitelt, sír a gyerek, be kell menni a munkahelyedre, anyád törékenyebb, mint valaha. Így hát veszünk egy nagy levegőt és magunk alá gyűrjük a mindennapokat. Akármi történt, akármennyire fáj, az élet megy tovább. Hétfő, kedd szerda.... vasárnap. Ez az élet normális rendje. Bele kell folynod, menned kell vele, tenned kell a dolgod. Közben egy éve nem sírtál. Persze lehet, hogy kettő is meg van az már. Az élet egy malomkerék, ami görgeti a veszteségeidet saját magad alatt. Minden nap ugyanaz, a páncélod csontosodik rajtad. Nem ismersz önmagadra. Aztán lassan jön a zuhanás. Eltávolodsz önmagadtól, nem marad semmi, csak a küzdés. Az ellenkezés az elfogadhatatlannal." (Élet a fájdalomban)

Ez volt az Everripnek készült írásaim közül az egyik legolvasottabb. Mivel az elengedés témája mindig aktuális, szeretném, ha itt is elérhetô lenne. Sok szeretettel ajánlom mindnekinek, akinek most nehéz, akinek szorít a mellkasa, mert most sok és nehéz, amivel szembe kell néznie. Sokszor kényszerülünk az életben elengedni számunkra fontos személyeket, dolgokat és helyzeteket. Sajnos nem lehet tudni, mikor ér véget a közös utunk egy baráttal, szerelemmel vagy akár egy munkahellyel. Meg kell tanulnunk méltósággal, önmagunkat és a veszteséget is tisztelve elbúcsúzni, ismét szabadon lélegezni, majd új erôvel nekifutni a hétköznapoknak.

A teljes cikket a linkre kattintva olvashatjátok: http://engeddel.blog.hu/2015/01/31/9_elet_9_macska

- Hello
- Hello..
- Mi?
- Semmi.
- Jó volt a hétvége?
- Aham...Neked?
- Ja.
- Akkor jó.
-...
-...
- Ok...akkor... szia...
- Szia!