A téma a mindennapokban van. És rengeteg a jó. Körülöttünk. Már nem akarok városban élni. Nekem ez az otthon. Itt a faluban. Mintha csak ide születtem volna. 
Nagyon sok olyan dolog van, amiről fogalmuk sincs az embereknek. Mármint a "nagy" embereknek. Hogy mi történik egy pici faluban. Hogy minden papír mögött egy ember, egy család, egy sors van. Mikor úgy veszed el a papírt, hogy már tudod, mi van benne. Mert tudod. Nem feltétlenül igaz - de tudod. Mikor meg kell menteni valakit. Életben kell tartani. Mert emberek vagyunk. És a másik is az. Még ha alkoholfüggő is. És elviszed az elvonóra. Berakod az ajtón... Ma józan. És dolgozik.
Így érthető igazán, hogy mennyit törődnek egymással az emberek egy pici faluban. Mert mindenki rokon, barát, szomszéd. Vagyis a mi nyájunk birkája. 
Vagy amikor elmész a gálára. Tudod, a helyi általános iskola diákjai minden tanév végén bemutatják, mit tanultak év közben: tánc, vers, színdarab meg ilyesmi. Olyankor ott az egész falu. Olyankor ott, mindenki előtt köszöntik a gyerekek a pedagógusokat. Csak ülsz. Tapsolsz. Sírsz. Főleg amikor te, aki nem vagy tanár, csak teszed a dolgod csendben, kapsz egy szál virágot. Tőlük. A végzős diákoktól. Mert neked jár. Mondják ők. 
A lányom osztályában - képzeld már olyan nagy! - van egy kislány, aki nagyon nehéz körülmények között él. Nem tudott volna menni osztálykirándulni. Ő egyedül nem. Mindenki más igen. Felhívtam az osztályfőnököt, hogy valahogy vigyük el őt is. Beleadtam kéthavi osztálypénzt gyorsan. Az osztályfőnök kért az igazgatótól még egy kis "segélyt". Szombat reggel, amikor megérkeztünk a buszhoz a parkolóba, láttam a leányka szemét ragyogni. Alig tudtam nem sírni. Kit érdekelt akkor a pénz? Ragyogott a szeme! Nekem megérte lobbizni.

Ezek az elmúlt néhány nap eseményei. Így élünk mi. Remélem, nem nagyon untattalak. - (H, 40 éves)

(Kép: eflecks.deviantart.com - A kép csak illusztráció)