Állok a szállodai szobában. Ledobom az utcai ruhámat. Kicsit olyan, mintha megpróbálnám ledobnám a gondjaimat is. Nem annyira megy. Belebújok a fehér fürdőköpenyembe. Úgy ölel át, mint valami kedves nagyanyó. Puha, meleg, tiszta. Indulnék a többiek után, de aztán eszembe jut, hogy még vissza kell hívnom gyorsan az orvost. Kétszer is keresett, amíg úton voltunk. Amióta volt L. műtétje, forró dróton vagyunk. El nem tudom mondani, mennyire hálás vagyok neki. L-el szerencsére minden ok, kiműtötték a jóindulatú daganatot, azóta minden sínen van. Azért is mertem eljönni. Kipihenhetem magam. Rám fér. Kétszer kaptunk rossz diagnózist két hét alatt, egyszer konkrétan kimondták, hogy nem tudnak már segíteni rajta. Mivel addig semmi baja nem volt, illetve nem ezzal kezeltél eddig, brutálisan nagy pofonnak éltem meg, amikor az orvos nagy szégyenkezve az arcomba mondta a kilátásainkat. Aztán kiderült, hogy vizsgálati hiba az egész, szó sincs ilyesmiről, a daganat műthető és a helyzet egyenesen bíztató. Azóta L. túl van egy műtéten, rendesen gyógyul, az egész gyomorforgató őrület a rossz diagnózisokkal csak rossz álomnak tűnik. Teljesen mindegy, valamiért így kellett lennie. Megyünk tovább előre. Halál: Mi 0:2 Ha!

Hívom az orvost

Biztos megint otthagytam valamit vagy megjött egy gyógyszer. Nagy vidáman hívom, hello, mizu? Röpke csend a vonal másik végén, aztán fegyelmezetten, kényszerítve magát, hogy összeszedett maradjon beszélni kezd. L daganata sajnos mégis rosszindulatú volt. A második szövettani viszgálat egyérteleműen kimutatta, áttört a nyirok rendszerbe is már, nagyon sajnálja. Nem tudnak segíteni, fel kell készülni a gyors romlásra és a legrosszabbra. Fogom a telefont. Megfordul velem a szoba vagy háromszor. Csörömpölve esett szét egy pillanat alatt az addigi világom. MI VAN? Nézem magam kívülről. Azt hiszem, valahogy kilépett a lelkem egy pillanatra a testemből, hogy ne álljon meg a fájdalom miatt a szívem. A Halál közvetlen közelről beleröhög az arcomba. Valami hideg kéz közben a gyomromat is megcsavarja és észreveszem, hogy egy ideje nem veszek levegőt MOST MI VAN? Kerdezem magamban hangosan, miközben hallom, ahogyan ismételgetem a telefonba gépiesen, hogy „Nem értem, ezt most nem értem, mert a múltkor minden jó volt” még hallom, hogy teljes nyugalommal közlöm vele, hogy „Nem a kemonak akkor nincs értelme. Nem teszem most már ki ennek.” Valamit magyaráz, sokáig türelmesen, de csak annyi marad meg, hogy bármikor hívhatom, ha kérdésem van.

Leteszem a telefont

Jár az agyam. Sokkot kaptam. Ez a sokk. Tanultam az egyetemeken. Figyelem a fizikai jeleket, mert az ember azért nem tud kibújni önmagából teljesen. Megörülök ennek a felismerésnek. Furcsa mód megnyugtat, hogy a sokk fizikai jeleit jegyzetelem a fejemben. Akkor nem ment el teljesen az eszem. Aztán a Realitás is egy pillanat múlva már úgy mar belém, mintha ezer éve ismerne. Gyorsan kódolom, hogy ez tulajdonképpen semmi más mint valami kontrollálhatatlan mértékű és hatalmú félelem. MI LESZ MOST? Lefagyok, csak az agyam jár szüntelen. Nem ez nem lehetséges. Ilyen könnyen nem fogom elengedni. Dühös leszek. Már megint ott állok szemben a Halállal, aki halálra neveti magát rajtam. Ezt a cselt most konkrétan beszoptam. Jön a Szégyen, aztán a Harag, aztán az emberi létem jelentéktelenségének savas gondolata. De egy csata még nem a háború, mondja megboldogult amazon Nagyikám a fülembe, és ha már elvileg én rá hasonlítok, aki az utolsó percig nem adta könnyen vissza az életet, akkor nekem most igenis bele kell állnom ebbe. Bele kell állni, mert amíg az ember él, remél. Ezerszer hallottam gyerekként ezt a hitmondatot. Meg azt is, hogy a semmiből, nem lesz semmi, úgyhogy akkor legyen erőből harc. Kirántom a láthatatlan kardom és gyerünk. Laptop kicsap, keres, keres, keres. Ha másra nem arra legalább tudom használni az összes egyetemi végzettségem, hogy megtalálok információkat mindenféle akadémiai, kutatási anyagokban. Az agyam a fegyverem. Megfeszül a testem, csak órákkal később veszem majd észre, hogy beállt a nyakam. Olyan sebességgel keresek, és dolgozom fel az információkat, hogy szinte nem is tudom tudatosan követni. De mire hajnalban elfárad a testem, már valahol felfogm, hogy nincs mit tenni. Elvileg orvosilag bevégeztetett, idő kérdése a hanyatlás. Túlélési idő 2-3 hónap. 60-90 nap. Nem lehet. Fájdalmasan konganak a számok bennem. Mennyire kevés már ez az örökkön meg az Óperenciás tengeren is túllal szemben? 

Nincsenek szavak

Nem lehet. Keresek tovább. Maradnak az alternatív gyógygombák, szerek, immunerősítők. Elköltöm két óra alatt a havi fizetésem. Nem számít! Úgy ráncigálom magamhoz a Remény ígéretét, mintha a saját életem múlna rajta... Ha már a kemóval fenntartásaim vannak és amúgy sem javasolják, nem veszíthetek semmit. Látom, ahogy a racionális akadémiai énem hangosan veszekszik a hittel teli lelkemmel. Ha hiszek benne, működhet. Minden működik, amiben az ember hisz. Mert ebben meg én hiszek rendületlenül. Belül azért megszólal halkan egy hang, lehet, hogy most ehhez kevés lesz a hitem. Összekuporodok a párnámon. A Halál és az Élet egymás mellett ül csendesen az ágyamon. Mintha az üzennék, hogy nincsen baj, ez az élet rendje. Csak az embereknek kevés az idő, amit kapnak a szeretteikkel.  A száz év vagy az ezer is kevés lenne. Fekszem, mint egy fázós kisgyerek. Csendesen betakar a Szeretet és a Gyász. Ráz a hideg, de nem tudok sírni. Lassan megnyugszom, de olyan mérhetetlenül nagy és nehéz szomorúság költözik belém, hogy alig tudok tőle levegőt venni. Mi lesz most? Hogy lesz tovább? Hogy lehet ezt feladni, elengedni? Érzem, ahogy a Remény gyengéden átkarolja a vállamat. Mire felkel a Nap, már tudom, hogy seogyan sem lehet. Most még nem. Majd ha már látom, hogy elköltözött mellőle a Remény és az Élet is bogózni kezdi a szalagot, ami összeköt minket, akkor majd talán. De addig még a holnap egy új nap. Mert amíg élünk, remélünk. Amíg remélünk, nem adjuk fel. De ha nem sikerül, ha minden tét ellenére nem nyerünk háborút, ha vége lesz a közös életemnek L-lel, akkor sem leszek egyedül. Ott lesz velem a Szeretet, hogy segítsen nekem, amíg a Gyász karonfogva vezet majd engem majd az új Életembe. Az Életembe, amit L. nélkül kell élnem majd. Az Életbe, amit el sem tudok képzelni. Amit nem akarok. Akkor sem, ha tudom, hogy nemsokára el kell majd fogadnom. Addig meg nincs más dolgom, mint megtenni mindent. Érte. Cibálni vissza az életbe, harcolni démonokkal, egy napon méltósággal elengedni, ha kell. De leginkább amennyire lehet, széppé tenni. Azt, ami maradt. Mindkettőnknek. Magunk miatt.

Kérlek, tartsd be a Jogi és adatvédelmi szabályzatunkat!

Szerző: Lung Andrea
További írások a szerzőtől: Lélekgondolat
Facebookon is követheted Andrea hivatalos oldalát

---

Fontos! A Lelekgondolat.blog.hu független bármely politikai vagy vallási nézettől, és tevékenységével sem kíván semmilyen konkrét politikai vagy vallási szervezetet támogatni. A blogbejegyzésekhez hozzáfűzött kommentek nem a Lelekgondolat.blog.hu nézeteit tükrözik. Bloggereink a posztokat segítő szándékkal írják, de a hozzászólásokat nem tudják befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Ezért kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek! A szélsőséges megnyilvánulásokat moderáljuk!

Egy ideje gondolkozom azon, hogy írjak erről a témáról. De valahogy mindig az volt bennem, hogy jobb, ha nem ítélkezik az ember, mert ugye nem jár mások cipőében, honnan is tudná, hogy milyen az amilyen.... De amikor már sokadszorra nézem végig a baráti körömben ugyanazt az őrületet, sokszor kinyílt már a bicska a zsebemben. Eddig mindig vissza tudtam csukni. De már egy ideje nyitott bicskával a zsembemben járok, és nem. Nem akarom becsukni többet, amíg el nem mondom, amit gondolok. Akinek nem inge. Akinek meg az, tegye ahova akarja. Lehet a polcra is meg a kukába, a lényeg nem változik. A felelősség és a tetteid következménye megmarad. Sokszor nem csak a te életedben, hanem mindazokéban, akik valahogy, valamiért érintettek. Mert együtt vagyunk ebben itt mindannyian, legyen az valami átmenti jó vagy állandósultnak látszó, nyakig érő mocsok. Nem lehet kivonni magad belőle. Tetszik vagy nem ezt építetted, a fele a tiéd. Ujjal mutogatni a másikra könnyebb, de senkinek sem lesz könnyebb ettől, csak magadat csapod be. 

Szóval van ez a házasság dolog, amit valamiért kitalált valaki sok ezer évvel ezelőtt és valahogy megmaradt mostanáig. Volt aki biznisznek tartja, volt aki elhitte a fehér lovat meg a hercegnőt, volt aki tényleg akarta vagy belehajtotta a fejét, mondván ez az élet rendje. Nagy buli, fehér ruci, gyerünk tapsoljunk el egy misit egy este, ilyen se lesz többet! Aztán elmúlik a nászút és belecsurgunk a hétköznapokban. Kegyegünk. Egyre nehezebb az anyóst elviselni, egyre kevesebb a pénz, hajtani kell, megint jön egy gyerek... akartuk persze. Talán fiú lesz! Közben meg hullán esünk haza, az asszonyt csak a vacsoránál látod, akkor is karikás a szeme, rohan a gyerekek után. A szex ha nem unalmas még, akkor is olyan lett, mint a fehér holló. Beszélni nincs idő, egymásra nincs idő, hajtjuk a házat, nyögjük a hitelt, neveljük a gyereket. Beszürkül minden, ha nem figyelünk és lassan megmar a gondolat, tényleg csak ennyi az élet? Csak ennyi jutott nekünk? Két pelenkázás között egy gyors numera? Egy nő, aki alig emlékeztet arra a lányra, aki csupa fény volt, gondtalan nevetés, bizsergető szerelem? Anya lett a lány, apa lett az a vicces, vadóc srác és valahogy elveszni látszik a fényük és vele együtt az intimitás. Borsó meg héj helyett van egy lavórnyi (szeretet) gesztenye, amikor éjszaka bemászik hozzánk mind a két gyerek. Persze nem szólunk. Nem beszélünk. Elég bajunk van így is. 

Aztán jön ő. Üde, fiatal. Vagy nem. De legalább független. Hírből ismeri csak azt a felelősséget, ami az anyasággal jár. Soha nem élte meg azt a transzformációt, azt a lelki és emberi kiszolgáltatottságot, amit egy kisgyerekes vagy éppen varandós anyuka átél. Síelni jár, bulizik, menő állása van vagy éppen csak most kezd élni és semmit sem tud még arról mi minden várhat rá, de szeret. Úgy, ahogy a kedvesed régen. Nincs zavaró éjszaka felsíró kisgyerek, nincsen számtalan sikertelen lombik program utáni keserűség. Zavartalan figyelem van, ahol megint ugyanolyan fontos lesz az ember, mint azelőtt. Amikor még nem a gyerekek voltak a legfontosabbak. Gondtalan, izgalmas pezsgés. Back to the past, és megint érzed, milyen könnyű is volt régen. Ketyeg a tesztoszteron bomba.Titkos találkák, hazudzás, kamu kamu hátán, mert azért az ember legyen felelős a családjáért....legalábbis kifelé.

Aztán valahogy mindig kiderül a mutatvány, és nagyon ritka a happy end. A lovak megbotlanak. A kanca is meg a csődör is. A kérdés az, mi kellett ehhez. Hogy jutottunk ide? Akarunk-e erre tovább menni? Amit két ember hozott létre, abban csak két ember együtt tud előre menni, megjavítani dolgokat. Egyedül nem lehet megmenteni egy házasságot. Akkor sem, ha az egyik belehal majdnem, ahogy nézi a hirtelen összedőlt életét, aminek a tetején pelenkáz, gyereket nevel, téli gumit cseréltet, munkát keres, hogy emberfeletti erővel életben marad valahogy. Mert az ő életébe nem jött egy fényes illúzió, teszi tovább a kötelességét, amit vállal. A gyereknek enni kell, a gyereknek legyen jó. Úszik amíg bírja - miközben maga sem tudja, hogyan is lehetseges ez -, hogy meg ne fulladjon ebben a nagy csillogásban mindenki más is, akinek csak az elvakító erejeben van része. 

Nincsenek hibások ebben, csak emberek, jellemek, értékek. De te, aki független nőként, választhattál volna mást is, gondolkodtál már azon, hogy milyen lehet nagy pocakkal nőnek maradni? Milyen nehéz megtartani a szerelmet, ha gyereket kell nevelni és biztos hattérnek lenni? Tudod te valójában, hogy mennyire nyertes helyzetből, mekkora előnnyel indultál? Tisztában vagy vele, hogy ez veled is bármikor előfordulhat? Hogy a múltat nem lehet átírni, a gyerekek örök kapcsok egy másik emberrel, nem lehet kiradírozni őket és teljesen tiszta lappal kezdeni valamit, ha azt nem két ember közös és egymás békés elengedése előzi meg? Tudod, hogy az a másik nő is volt egyszer egy olyan gondtalan lány, mint te voltál, és hogy te sem maradsz örökre az? Hogy ha egyszer te leszel otthon egy pici babával nem lesz annyi időd magadra, nem lesznek élmények, hirtelen nem leszel annyira érdekes, csak egy pelenka szagú, felelőségteljes nő, némi plusz kiló, bírkózás az eddig ismeretlen pénzügyi függéssel, sok belső bizonytalansággal. Egy NŐ, aki lehet, hogy tudja, hogy volt már vonzóbb is, de aki biztosan nem is tudja valójában mennyire erős. Aki nem sírhat napközben, nem lehet szomorú, hogy a gyerek ne lássa. Aki hazudik hetekig, hogy "Apa csak kicsit most sokkal többet dolgozik egy másik városban"... Akinek el kell mondania, hogy "Apa már nem lakik itt velünk,de téged akkor is nagyon szeret...."

Persze van szerelem. Van kémia. Van ellenállhatatlan vágy. Vannak rossz és kihűlt kapcsolatok. Ezekről vagy nem tehetünk vagy nem csak mi hoztuk létre. Ketten vagyunk benne. De van olyan is, hogy egyéni felelősség.... Saját döntés. Egyéni választás. Mindegy, hogy a kötél melyik végén állsz éppen. Mert reggel, holnap, minden nap, azzal kell együtt élned, ahogy alakítottad az életed. Nem azzal van a baj, hogy megpróbálja az ember újra kezdeni. Joga van midnenkinek boldogan élni. A kérdés az, hogyan? Milyen áron és ezt ki fizeti meg helyetted vagy kinek a tartozását kell a nyakadba venni. Mert ebben a helyzetben csak látszólagos győztesek vannak. Valahol mindenki vesztes. Ne veszítsétek el egymást és önmagatokat szem elől. Engedjetek el szépen, ha menni kell, tegyétek tisztességgel, válasszatok belátással. Maradjatok emberek a legdurvább időszakban is, mert ami ma van, nem lesz örökké. Az élet megy tovább. De megbánással és bűntudattal élni talán a legnagyobb kereszt ebben az életben.

Kérlek, tartsd be a Jogi és adatvédelmi szabályzatunkat!

Szerző: Lung Andrea
További írások a szerzőtől: Lélekgondolat
Facebookon is követheted Andrea hivatalos oldalát

Fontos! A Lelekgondolat.blog.hu független bármely politikai vagy vallási nézettől, és tevékenységével sem kíván semmilyen konkrét politikai vagy vallási szervezetet támogatni. A blogbejegyzésekhez hozzáfűzött kommentek nem a Lelekgondolat.blog.hu nézeteit tükrözik. Bloggereink a posztokat segítő szándékkal írják, de a hozzászólásokat nem tudják befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Ezért kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek! A szélsőséges megnyilvánulásokat moderáljuk!

Se veled, se nélküled. Nem okos, nem jó. Semmiképpen nem az, ami boldoggá tesz. Még akkor sem,ha éppen veled van, akármennyit is harcolsz érte, akármennyi más (reményteljes) lehetőséget, dolgot dobsz oda érte. 

Ha éppen nincs veled, akkor nincs semmi. Legalábbis szerinted, és persze szigorúan csak titokban benned legbelül. Mert azért, ha nincs veled éppen, akkor sem áll meg az élet. Sőt! Olyankor dübörög csak igazán! Olyankor vagy ott mindenhol, mindenkivel, mindenben benne. Jössz, aztán néha mész is. Hol ezzel, hol azzal. Esetleg a fixen bejáratott B opcióval. De csak féllábbal persze, nehogy elkapjon valami igazi, ahol elveszítenéd magad és a merev kirakat-boldogság helyett hirtelen pörgetne-forgatna egy újfajta valóság. Valami, ami igazából a szíved mélyére nézve nagyon is kellene neked. Ha nem lenne annyira félelmetes. Felemás létezés helyett egy valódi élet. Félelmetes helyzet, hiszen pontosan tudod, hogy ami felemel, az bizony le is ejthet. Bizonytalan kimenetel az ismerősen langyos mocsárhoz képest, amit úgy ismersz mint a tenyeredet, de amiben már csak akkor van valami élet, ha az ego-dráma alkalmanként akarattal belefúj egyet a zavarosba. De olyankor legalább történik valami, és valljuk be, ilyenkor a fortélyos félelem is tét nélkül igazgathat csak. Mind a ketten tudjátok, ha nincs cirkusz, akkor nincs semmi. Se szex, se meghitt percek, de még közös tv előtt elalvás se. Már régen nincs meg hozzá az a lendület, ami még bármit is meg tudna mozdítani benne, bármerre tovább tudná vinni. Zsákutca kiskapukkal. 

Már nem is hazudod magadnak, hogy ez nem igaz
Őszintén hirdeted, hogy ennek már régen vége, hogy nincs értelme, de még magadnak is hazudsz arról, hogy még mindig maradt valami legalul, ha nem is forró, de mindenképpen valami megkövesedett, ami miatt nem adod fel, nem engeded el, nem kezdesz új életet. Mert ahogy kinyílna az ajtó, két kézzel kapsz a kulcs után, hogy addig próbálkozz a törött zárral, amíg valahogy megint vissza lehet zárni. Így mindig marad a megszokott felállás. Egy unásig ismételt játszma, amiről lassan már azt sem tudod, hogyan vagy miért kezdődött el. Ha elgondolkozol ezen, mindig megnyugtat a tudat, hogy ez bármeddig tarthat még. Valahogy soha sincsen vége. Mindig újra lehet kezdeni. Pontosan tudod, hogyan, de azt már régen nem érted, hogy miért. Önpusztító játszma. De csak úgy, hogy más ne vegye észre, mi is zajlik benned igazán. Sebezhetőnek látszani nem divat. Csak a vesztesek gyengék. Közben csendben felemészt, élve megesz a helyzet, hiszen nincs benne semmi szerethető. Nem hagy neked sem egy fikarcnyi gyengédséget sem. Plasztik valóság, kamu boldogság, amiben semmi sem az, mint aminek látszik. Üres élet, hideg létezés. Tovább is van, mondjam még?

Azért nem olyan unalmas
Néha lehetsz áldozat, néha lehetsz ellenség is. Igaz, egy idő után már nem számítanak a szerepek. A közönség amúgy is egyre szenvtelenebb. Egyre olcsóbb a színjáték, mert egyre kiszámíthatóbb a darab. Már régen megtanulták, hogy nem lesz itt végkifejlet se, nem még hepiend. Időnként próbálsz ugyan te is, a másik is - akár ZS kategóriás -  töltelékszereplőket is berántani, hogy kicsit fordulatosabb legyen az előadás. Ők aztán egy ideig naivan, ám lelkesen, mindent megtesznek azért, hogy az élvonalba kerüljenek. Ott kártyáznak, ahol soha sem kaptak lapot és ahol csak ti tudjátok a játékszabályokat. Zsinóron rángatott sorsok. Önző játék. Itt a szerelem csak első vérig mehet. De csak a harmadikok első véréig. Mert ti mind a ketten sértetlenül szálltok ki látszólag mindig, hogy aztán az élvonalban egy éppen csak nem halálos döfést kapjatok, adjatok a másiknak. Megint. Újra és újra. Nem számít, hiszen ebben az ócska játékban, ti mindig kaptok a másiktól egy új életet. 

Nem hiszed el, hogy nem győzhetsz
Nem hiszed el, hogy egyszer az életben nem kaphatod meg, amit akarsz. Akkor is, ha olyat kergetsz, ami már régen nem létezik vagy sohasem volt. Olyannak akarod a másikat, amilyen nem lehet. Belátás helyett haragszol rá, mert tudod, hogy te másra vágysz legbelül. Talán nem tudod, hogy ez nem szerelem. Nem veszed észre, hogy összekevered a birtoklást a szenvedéllyel. Amikor úgy vélsz szeretni, hogy folyamatosan résen vagy, és büntetni sem vagy rest, ha megrendülni véled egy pillanatra is a megszerzett helyzeted. Amikor dacból nem akarod már a másikat boldoggá tenni, mert ha éppen veled van, meg kell fizetnie mindenért, amit szerinted ellened tett, és azt is, amit még tenni fog ellened. (Ahogy neked is meg kell fizetned nála ugyanezekért a bűnökért.) Persze szigorúan a szerelem nevében. Az elvakult harc közben észre sem veszed, hogy ez már régen nem a másikról szól. Kizárólag rólad. Beleragadtál a saját elvárásaid, sérült énképed és rezgő önbecsülésed csapdájába. Hogy nem tudsz, nem akarsz szembenézni önmagaddal, a viselkedéseddel, a döntéseid következményeivel, az igazi vágyaiddal. Hogy nem tudod még mindig, hogy a szerelemben nem győzünk. Egyikünk sem. Soha.

A szerelem nem erről szól
A szerelemben leteszem a fegyveremet, ahogy te is leteszed a tiédet. Önként. Nem azért, mert kényszerít a másik, hanem mert így szeretném. Nem akarlak bántani, és elhiszem, hogy te sem akarsz bántani engem. Nem akarok föléd kerekedni, nem akarlak leigázni, megsemmisíteni, ahogyan te sem akarsz fölöttem magasodva árnyékot vetni rám. Melletted akarok állni. Fel akarok emelkedni veled, jobbá szeretnék válni a szerelmed által. Elfogadlak, ahogyan vagy, annak, aki vagy, és remélem, hogy te is ezt szeretnéd. Akkor is, ha tudom, hogy sebezhetővé válok eközben. Magamat teszem azzá, mert vállalom a veszélyt, amit én is jelentek neked. De ez csak akkor lehetséges, ha nem csak önmagad tükröződését keresed a másik szemében. Amíg nem látom a másikat, csak önmagamat, nem szerethetek igazán, hiszen nincsen kit. Akkor csak én vagyok a fontos. Csak magamat szeretem. Egy elképzelést, egy árnyékot, egy ideát keresek a másikban, ami csak az enyém. Ilyenkor nem a másik kell, hanem aki lehetek mellette. Akkor is, ha ez nem a legjobb énem. Akkor is, ha tudom, boldogtalan vagyok, de nem merem felvállalni a változás fájdalmát. A birtoklás nem szerelem. Ahogyan a megszokás, a tudatos játszmák, a manipuláció sem az.

A veszteség fáj
Hiába fáj, amíg nem fáj eléggé. Ennek a játszmának csak akkor lesz vége, ha egyszer elég lesz a harcból. Ha beleállsz abba, hogy fájjon. Legyen meg, ha fájnia kell, ha ez az ára a fejlődésnek. Csak az fáj, ami egyszer értékes volt. Csak az fáj, ami jelent valamit. A csalódás, hogy nem sikerült. Hogy megbuktunk benne durván, mind a ketten. Igen, mind a ketten. Ha végre meglátod a másikat is ebben a drámában, rá fogsz jönni, hogy nem nyert senki és nincsenek vesztesek sem. Akármennyire is úgy látszik talán elsőre. Mindegy, hogyan vagy ki miatt lett vége. (Te is tudod legbelül, hogy egy igazán jól működő kapcsolatba nehezen férhet bele egy harmadik.) Ha kicsit megnyugszol, meg fogod érteni, hogy a másik is, ahogy te is, halálos sebeket kapott. Hogy neki is fáj. Akkor is, ha ő volt az, aki végül erőből tovább lépett. Engedni kell. Lépni kell. Csak az emlékek maradnak, az élet megy tovább. A közös időt nem veheti el senki. Nem jó letagadni. Nem érdemes meghazudtolni. Mindaz, amit megtanultál a másiktól, amit megéltetek együtt, örökre veled marad. Mégis, ami már nem szolgál egyikőtöket sem, jobb szépen elengedni. Nem azért, mert vesztettél. Sokkal inkább mindazért, amit ezzel mind a ketten nyertek majd.

Kérlek, tartsd be a Jogi és adatvédelmi szabályzatunkat!

Szerző: Lung Andrea
További írások a szerzőtől: Lélekgondolat
Facebookon is követheted Andrea hivatalos oldalát

Fontos! A Lelekgondolat.blog.hu független bármely politikai vagy vallási nézettől, és tevékenységével sem kíván semmilyen konkrét politikai vagy vallási szervezetet támogatni. A blogbejegyzésekhez hozzáfűzött kommentek nem a Lelekgondolat.blog.hu nézeteit tükrözik. Bloggereink a posztokat segítő szándékkal írják, de a hozzászólásokat nem tudják befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Ezért kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek! A szélsőséges megnyilvánulásokat moderáljuk!

Nem írtam eddig az olaszországi busztragédiával kapcsolatban, pedig a gyász és a veszteség fontos téma a
blogomon. Nem azért nem írtam, mert engem nem érintett meg ez a tragédia, sokkal inkább azért nem írtam, mert eddig nem éreztem azt, hogy tudnék érdemben valamit is hozzá tenni ehhez a felfoghatatlan tragédiához. A gyász első szakasza a sokk birodalma. Ott vagyunk most együtt valahol mindannyian valamilyen formában. Mégis azt gondolom, vannak olyan helyzetek az életben, amikor a legjobb hallgatni.

Nem voltak hozzátartozóim a buszon. De akár lehettek volna. Soha nem lehet tudni. Szeretjük hinni, hogy ezek a tragédiák csak mással történhetnek meg. Nem hozott fel bennem régi, fel nem dolgozott emlékeket, meg nem gyászolt veszteséget sem ez a tragédia. Nem vesztettem el a gyermekemet. De még ez is bármikor megtörténhet, ahogy veled is. Mégis van egy furcsa kötődésem, hiszen pont a Szinyei gimnáziummal szemben van az irodám. Aki itt rendszeresen erre jár tudja, hogy a gimnázium nem a bejáratán innen és túl kezdődik és végződik, sokkal szélesebb annál. Máskor úgy lüktet benne az élet és a remény, hogy az utcafronti sárga falak soha sem tudnak igazán határt szabni ennek. Máskor. Most gyertyák vannak, ameddig a szem ellát. Gyertyák, virágok, döbbent és síró gyerekek, felnőttek. Egy egész nemzet gyászol. Ki így, ki úgy.

Nem szólaltam meg eddig ebben a témában, mert nem éreztem, hogy itt lenne az ideje vagy helye annak, hogy bármit is hozzátegyek egy olyan helyzethez, amire nem elegendőek a szavak. Hiszen nem vagyok érintve annál jobban, mint bárki, aki kívülállóként döbbenten szemléli az eseményeket. Nem voltam a helyszínen. Nincsenek információim, nem vagyok hozzátartozó, sem elsővonalbeli szakember, aki most ott teszi a dolgát, ahol kell. Semmi sem jogosított fel arra, hogy bármit is kommunikáljak az együttérzésemen kívül. Ahogy másokat sem a hozzám hasonló helyzetben. De ember vagyok, és szeretnék is az maradni mindig minden körülményben, ezért kell most mégis megszólalnom. Nem csak nekem, hanem minden magát valamilyen pozitív érték alapján meghatározó embernek, aki még tudja mit jelent az, hogy emberség, tisztelet, együttérzés, kegyelet. Nem felejti el azt a gondolatot, hogy ember vagyok én is, ezért látom, felfogom, átérzem a másik ember problémáját, tragédiáját. Ha nem tudok mást tenni, akkor csendben együtt érzek. De semmiképpen sem öntök olajat a tűzre, valamilyen egyéni okból, aminek talán még én sem vagyok tudatában pontosan.

Ilyen helyzetben mindenki segíteni, tájékoztatni akar, mert ez tűnik a leglogikusabb dolognak. Össze kell tartani a bajban! Igaz, hogy ha nem figyelek oda, többet ártok, mint teszek az ügy érdekében, de ez a gondolat sokaknál elveszett a billentyűzetet nyomogatva. Katt, katt megosztom. Azta! Megosztom ezt is! Nem tudom ugyan, honnan van, de megosztom, segíteni akarok, részt akarok venni... Vagy ami még rosszabb... nem tudok ugyan segíteni, de a szelek szárnyát meglovagolva, legalább figyelmet tudok magamnak kicsiholni. Írok egy cikket, ami minden emberi érzést mellőzve számol be a tragédiáról, vagy éppen ellenkezőleg, olyan szülői érzésekre alapoz, ami annak is fáj, akivel nem történt meg semmi hasonló. Mindegy, csak nőjön az olvasóim száma. Tragédia ide vagy oda, ez akkor is csak egy virtuális marketingtér és az oldal látogatottsága pengőben mérhető. Akkor is, ha elveszíteni egy gyereket, egy szeretett embert az ember egyik legnagyobb tragédiája.

Megosztom a lángoló busz képeit, videóját, hogy legyen min szörnyülködni együtt. Nem gondolok bele abba, mit éreznék ezt látva, ha engem közvetlenül érintett volna ez a tragédia. Ha én vártam volna haza a gyerekemet, ha nekem nem jönne haza onnan a kedvesem....Nem számít, hogy a hozzátartozóknak többet jelentenek ezek a képsorok, mint egy sima szenzáció. Abba se gondolok bele, vagy csak nem érdekel, hogy akik valamilyen csodának köszönhetően túlélték ezt a rettenetet, ezek a képsorok örökre az emlékezetükbe égtek... Nem gondolom át, mi lenne, ha a helyükben nekem kellene percenként szembesülnöm ezekkel a beszámolókkal. Aztán megosztom gyorsan az új praktikus receptet is, mert tényleg mennyire jó is az az unikornisos piskóta, nem??? Majd amint lehet, megosztom az áldozatok képeit is, melyeket őszinte gyásszal kommunikált egy egyesület vagy csoport, hogy lehessen archoz kötni ezt a tragédiát. Megosztom akkor is, ha soha nem jártam se foci, se hokipályán és nem ismertem az érintettet személyesen. Akkor is, ha igazából belenézek a szívembe és tudom, hogy már régen átléptem azt a határt, amit a közösségi média nélkül soha nem lépnék át. Maradna, a csendes és tiszteletteljes: „Nem ismertem, tragikus dolog ez, nyugodjon békében.”

Pedig a döntés kizárólag az enyém. Mindig eldönthetem, van-e bennem emberség és meddig vagyok hajlandó a szenzáció, az információ kedvéért kivetkőzni belőle. Meg azt is, hogy tudok-e még tükörbe nézni ezek után. Mert a virtuális viselkedésed is ad egy tükröt rólad. Amiért pont annyira vagy felelős, mint a fizikai világban megtett lépéseidért. Ezért legközelebb, mielőtt megosztasz valamit, írsz egy hatásvadász bejegyzést, nyúlj le a lelkedbe és gondold végig, ha téged érintene ez a dolog, akkor is megosztanád-e ebben a formában ezt a tartalmat? Aztán vedd le a kezedet egy pillanatra a billentyűzetről, és pár percig maradj benne a gondolatban. Sok mindent másként látsz majd! 

Őszinte részvétem minden gyászoló családtagnak, barátnak, tanárnak, edzőnek, ismerősnek. Nyugodjatok békében!

Az emberek többsége nem változtat könnyen az életén. Akkor sem, ha nem szereti azt ahogyan és amiben él. A megszokás nem csak biztonságot jelent, de sokszor komoly korlátokat is. Alkalomadtán ugyan nem rest az ember belekóstolni - akár titokban - valami újba, de még egy régóta nem létező barátságot, boldogtalan párkapcsolatot vagy régen kihűlt házasságot is képesek vagyunk valamelyikünk sírjáig cipelni. Változtatni nehéz. Sokszor akkor sem megy könnyen, ha az élet visszavonhatatlanul rákényszerít minket. A mondás is azt tartja, hogy járt utat járatlanért el ne hagyj. Így aztán bölcsebbnek de legalábbis könnyebbnek látszik a megszokottban maradni.

Akkor is így vagyunk ezzel sokszor, ha közben (titokban) tisztán tudjuk, de legalább valahol legbelül biztosan érezzük, hogy nem jó sehogysem, ahogyan most van. Pedig már jó ideje , hogy valahogyan sehogyan sincs. Egyszerűen nem kerek az egész. Vagy bevalljuk másoknak, vagy meg magunknak sem. Próbálkozunk, reménykedünk, aztán feladjuk. Beérjük azzal, ami van. Ami jutott nekünk. Az is jobb, mint a semmi, ha már mindent nem lehet. Közben pedig megtanulunk egyfajta hiánnyal a lelkünkben élni, mert az sokszor könnyebb, mint tenni ellene. Megmagyarázzuk, hogy ha változtatnánk, akkor sem lenne jobb, hogy a másiknak fájna, hogy mennyi embert megbántanánk, hogy senki sem értené meg, hogy semmit sem nyernénk vele hosszútávon, hogy ekkora kockázatot ép ésszel nem lehet vállalni. Meg minek is? Elhisszük, hogy lehetetlen másképpen élni, képtelenek vagyunk meglépni, amit kellene, miközben belülről csendesen falnak fel a ki nem mondott dolgok, meg nem élt kalandok, fel nem vállalt döntések, szerelmek. A hétköznapok segítenek megszokni a boldogtalanságot, beérjük félmegoldásokkal. Elketyegünk a mindennapokban. Hisszük, hogy a kéretlen önfeláldozás, a saját boldogságunk megtagadása a szeretet egy formája. Sokszor görcsösen ragaszkodunk a gondolathoz, hogy valahol jó nekünk így is, mert ha bevallanánk, hogy nem, az egész addigi életünk kártyavárként hullana a semmibe.

Bizonytalan biztonság

Legyen akármilyen langyos vagy fagyos is, amiben üldögélünk, legalább ebben otthon vagyunk. Ismerjük kívül, belül. Inkább markoljuk a hiányt, mert ami van, sokkal kevésbé félelmetes, mintha olyan után kellene kapni, amiről azt sem tudjuk, hogyan kellene megfogni. Marad valamilyen felemás kapaszkodónak a „mi lett volna ha”, amit idővel befed majd egyfajta megmagyarázhatatlan megkeseredettség, ahol aztán egyre sötétebben látjuk majd világot. Észre sem veszed, és úgy ölel magához lassan a boldogtalanság, mint a szuvas fát a természet, miközben az idő észrevétlenül elsurran mellettünk. De nem kell, hogy te is így élj, hiszen csak akkor történhet ez meg veled, ha engeded. Ha nem vállalsz felelősséget a sorsodért, a döntéseidért, nem figyeled az érzéseidet, ha beletunyulsz a mindennapokba, nem feszegeted a saját határaidat, ha így-vagy úgy, könnyen elengedheted egy teljesen és jól megélt élet reményét. Abban a pillanatban, hogy beletörődve elhiszed, neked csak annyi jár a sorstól, ami éppen van, kiengeded önmagadba vetett hitedet is a kezedből. Ezzel együtt pedig a reményt, hogy igenis lehet jobb és boldogabb is az életed. Olyan, amilyet te magadnak szeretnél. Ez arról szól, hova születtél, honnan indulsz, sokkal inkább arról szól, hogy merre tartasz, hova szeretnél eljutni. Ha elhiszed, hogy az életed igenis több annál, mint amit a körülményeid próbálnak elhitetni veled, ha nem vagy hajlandó tenni semmit egy jobb életért, akkor igazából csak annyi történik, hogy tudatos haladás helyett leparkolsz oda, ahol valaki kijelölt neked egy helyet, amit te készségesen és simán beletörődve elfogadsz. „Nincs más választásom”, a „Kényszer nagy úr” – mondogatjuk. Komoly gondolatok, alapjában véve nagy igazságok, de vajon mennyire igaz ez valójában rád? Tényleg nincs más választásod vagy csak egyszerűbb a kifogások mögé bújni?

Vágyak, tervek, tettek

Ne feledd, nem arról szól ez a fajta változás, hogy fenekestől felforgasd az életed minden szegletét egy perc alatt! Nem kell mindentől azonnal megválni, hiszen az emberi kapcsolatok nem lelketlen háztartási gépek, amik ha elromlanak, szemrebbenés nélkül kidobjuk őket, hogy aztán újat szerezzünk. Nem lehet kapkodva, gyorsan vagy felelőtlenül egzisztenciális döntéseket sem hozni, hiszen a számlákat fizetni kell, a gyereknek enni kell adni. Sokkal inkább az a kérdés, mire van igazán szükséged, mire vágysz legbelül és mennyit vagy hajlandó feláldozni vagy tenni ezért. Mennyire vagy tudatosan jelen az életedben, a döntéseidben, egy boldogabb, elégedettebb élet fényében. Ha te nem vagy boldog, a társadat sem tudod azzá tenni. Ha nem élsz harmonikus házasságban, a gyerekeid sem boldog családban fognak felnőni. Ha nem szereted a szakmádat, nem fogod tudni örömmel végezni a munkádat, nem fogsz benne apró sikerélményeket megélni nap, mint nap, akkor sem, ha jó vagy benne, mert észre sem fogod venni őket. Hiszen ki akar megbánásokkal élni, a „mi lett volna ha” árnyékában? Miért hisszük el olyan könnyen, hogy nekünk csak annyi jár, ami van? Mi az a belső félelem, korlát, régen tanult, a jelenben remekül másolt szülői minta, ami visszatart attól, hogy változtass? Mennyire tudsz őszinte lenni magadhoz és másokhoz is a szándékaiddal, vágyaiddal, érzéseiddel kapcsolatban? Mi a jobb, ha leélsz színészkedve, önfeláldozva egy életet, vagy bátran vállalod akár a nehezebbnek, rögösebbnek látszó utat?
Kérdezd meg magadat, mit az, ami hiányzik, mit kell tenned, hogy pótold a hiányt, és készülj fel a válaszra és kérdezd meg magad, vállalod-e mindazt, ami a változással jár. Ahhoz, hogy tudj változtatni, nem elég tudni mi nem működik, akarni is kell a változást, tudatosan tenni érte. Aki hallgat a belső hangjára, mások elvárásai helyett, megismeri önmagát és képes felismerni a valódi szükségleteid is. Képes időben, de legkésőbb az utolsó pillanatban vagy az után is változtatni, ahelyett, hogy magát és ezzel másokat is boldogtalanságra ítélne.

Kérlek, tartsd be a Jogi és adatvédelmi szabályzatunkat!

Szerző: Lung Andrea
További írások a szerzőtől: Lélekgondolat
Facebookon is követheted Andrea hivatalos oldalát

Fontos! A Lelekgondolat.blog.hu független bármely politikai vagy vallási nézettől, és tevékenységével sem kíván semmilyen konkrét politikai vagy vallási szervezetet támogatni. A blogbejegyzésekhez hozzáfűzött kommentek nem a Lelekgondolat.blog.hu nézeteit tükrözik. Bloggereink a posztokat segítő szándékkal írják, de a hozzászólásokat nem tudják befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Ezért kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek! A szélsőséges megnyilvánulásokat moderáljuk!

Nézem, ahogy átöleli. Látom az arcán, hogy boldog. Ez nem elég jó szó erre. Mert ez valahogy sokkal több annál. Valami olyan varázslatosan boldog vigyort vett fel, amit eddig még senki más nem tudott az arcizmaiból előcsalogatni. Mert ez a mosoly csak az övé. Kicsit olyan, mintha repkedne. Pedig két lábbal áll biztosan a földön. Talán életében először. Megérkezett. Hozzá. Nézem őket, és velük örülök. Nem ismerem jól a lányt, de biztosan tudom, hogy az a vékonyka kis sziluett meg az a megnyugtató mosoly elbír majd mindennel, ami rájuk vár. Nincs olyan, hogy nem, és most valahogy nem is akarok tévedni.

Arra gondolok, csak így éri meg házasodni. Szerelemből, de felnőtt módon, tudatosan, magadnak választva. Nem azért, mert anya vagy apa ezt vagy azt szeretné, mert Katika vagy Ferike amúgy jól el van eresztve, mert kilenc év után ez a logikus következő lépés, mert akarok egy fehér ruhát, jön a gyerek vagy mert folyik szét inogva az egész ahogy van, mint a napon felejtett kocsonya, te meg szemellenzővel egy igentől reméled a megváltást. Nem. Nem fog se megváltani, se megmenteni, viszont szépen bele tudsz ragadni ahogy kell. Házasodni akkor érdemes, ha ezt szíveddel-lelkeddel akarod. Persze lehet kompromisszumból, vallási meggondolásból, mert ideje lenne, hiszen ketyeg az órád, talán azért, hogy békén hagyjon a család, hogy legyen már végre gyereked, de minek? Gondold végig mi vár rád, ha nem tiszta szívből, hanem akarásból vagy megalkuvásból mondod azt, hogy örökkön-örökké.

Figyelem, szeretet
A házasság attól több, mint egy kapcsolat, hogy egyszer azt mondtad a világ előtt is, nem csak suttogtad súlytalan nyári éjszakákon, hogy igen én bizony téged akarlak, veled szeretném megpróbálni, veled akarom megteremteni az egységemet, és ezt ráadásul halálosan komolyan is gondolom. Nem az esküvői harangok, a ruha meg a virágözön a lényeg, mert nem csak egy napra akartok hercegnők meg királyfik lenni, hanem kézenfogva uralni együtt az életet. A jó házasság, mint a jó kapcsolatok is, csak kellő önismerettel működik, (fel)ismerve a vágyaidat, értékeidet, jellemedet. A jó házasság munkás. Minden nap dolgozni kell rajta, amihez minden nap motivációt kell találnod önmagadban, a kedvesedben, bennetek. Nem veszítheted el az arcod, ez első kanyarban, amire nem készültél fel, és nem rázhatod le a felelősséget sem, csak mert meggondoltad magad. Pedig garantáltan lesznek kanyarok. Olyanok, amiket el sem tudsz most képzelni. Kanyarok jóban, rosszban, a másikban, benned, a világban, körülötted. 

Választások
Ezért, ha nem érzed, hogy igazán megérkeztél valakihez, ha nem érzed, hogy képes és hajlandó vagy önként és elkötelezetten felvállalni a házasság kereteit, mert szereted a másikat, nem azért, mert a világ elvárja, gondold át még egyszer. Ha nem vagy kész való felelősséget vállalni önmagadért, a másikért, ha nem tanulod meg önmagad és a másik szeretetnyelvét, a tiszta kommunikációt, nem fog menni. Nem attól lesz jó valami, hogy valaki a kedvesedből a házastársad lesz, hanem ha benned is helyet kap ez a minőségi változás. Mert ha nem így teszel, ha nem választasz jól, egy (nem túl) szép napon felébredsz a langyos vízben boldogtalanul, hogy ez tényleg csak ennyi lenne? Hogy aztán jellemtől függően néhány boldogtalan év meg egy marék belső és titkos önmarcangolás után olyan brutálisat robbants a házasságodon, hogy megáll még a templomharangban meg a rokonokban is az ütő. Nem éri meg.

Én, te, mi
A kísértés, a nehézségek elkerülhetetlenek minden házasságban, minden kapcsolatban. A kérdés az, hogyan állsz vagy nem állsz bele adott helyzetekbe. Ha te legbelül megérkeztél valaki mellé, anélkül, hogy meg akarnád változtatni, miközben te napról napra jobb, több szeretnél lenni érte, vele, mellette. Ha lélekben el tudod és mered fogadni őszintén ezt a köteléket, hogy az „én”-ből csendesen szilárdan szép „mi” lehessen. Ha képes vagy megtartani a másikat és önmagadat is - ha esik, ha fúj-, miközben engeded a másiknak is bizalommal ugyanezt, biztos lehetsz benne, hogy működni fog a dolog. Válassz hát okosan! Dönts megfontoltan, de ha ott a helyzet, ne halogasd, úgyis érezni fogod, kit rendeltek melléd, ki az, akiben ott van a boldog élet lehetősége! Válassz magadnak! Türelemmel és szeretettel! Menni fog! 

Vagány tündérmese helyett modern románc. Valahogy összesodor az élet egy buliban. Csók, szex, reggeli kávé vagy hajnali szökés haza. Álmosan hazafelé, dagad az önbecsülés, otthon veszel egy fürdőt, belazulsz, hosszú még a vasárnap....Pittyen a telefon, ott egy hello. Nem is emlékszel, hogy megadtad a számod. De persze miért ne? Úgysincs más dolgod ma. Ha nem is tiszta romantika, de legalább némi izgalom. Találkozás, üzenet hegyek. Magad is meglepődsz milyen gyorsan oldódsz, nyílsz meg a másiknak, és látszólag ő is neked.

Egyre jobban megismered. Mesélsz te egy keveset, ő meg sokat. Magáról, de leginkább az exről, akivel nemrégen szakítottak. Meg, hogy mennyit szendvedett miatta. Nem kell nagy logika, hogy összerakd ez egy olyan se veled-se nélküled kapcsolat volt. Fel is ragyog a remény, hiszen most azt mondha tényleg utoljára szakítottak! Végleg vége. Most aztán teljesen és örökre. Nagy komolyan, szomorú őzike szemekkel mondja ezt, te meg pont ezért elhiszed. Miért ne tennéd? Elvileg veled sokkal jobb minden. Még a szex is. Legalábbis azt mondja, mert te egyszerűen jobb vagy. Inspiráló, vagány, új, gondoskodó, ami éppen kell(ene neki). Azon gondolkozol, mi lehet azzal a másik szerencsétlennel, ha nem él egy ilyen szerelem lehetőségével? Telnek a napok, már éppen kezded elhinni, hogy végre a te számodat húzta Cupido, amikor váratlanul megritkulnak az üzenetek. Mi történt? Ki és miért húzta be itt hirtelen a féket? Rákérdezel, mert a gyomorgörcs durvább, mint a helyzet: ő bizony visszamenne az exhez, de h nem is, az biztos, hogy még nincs túl rajta. Egy rövid és velős pá neked, aztán mehetsz is a néma kámforködbe, mintha nem lett volna soha tegnap.

Nézd más szemmel!

Ha hiszed, ha nem, ha idáig eljutottál, akkor túl vagy a nehezén. A lecke megvolt, most ki kell szedni belőle a tanítást. Akkor is, ha most biztosan nem a legjobb formádat hozod. Valószínűleg meg vagy róla győződve, hogy teljesen ostoba, naiv esetleg értéktelen vagy. Az is lehet, hogy simán csak piszok dühös. Hogy mehetett vissza az exhez, hiszen annyi olyan rosszat mesélt róla, annyival jobb volt veled! Esküdözött, hogy soha, de soha nem akarja folytatni, ahhoz képest neked került útilapu a talpadra, anélkül, hogy mentél volna valahova. Felnőttek vagyunk– mondja kényszeredetten, te pedig érzed, hogy de van baj, nagyon nagy baj van, és ennek semmi, de semmi köze a felnőttséghez. Vagy csak ahhoz nincs igazán köze. Minden jogod meg van ahhoz, hogy ne értsd elsőre, ami történt. De aztán gyorsan add át a józan észnek az irányítást, ha jót akarsz magadnak, mert ilyenkor néhány dolgot azonnal érdemes megjegyezned.

1. Legközelebb, ha valaki azt mondja neked, hogy szakított, számtalanszor ugyanazzal az emberrel az elmúlt évben, egyetlen dolgot kell tenned, de azonnal: menekülőre fogni! Ez ugyanis nem a te drámád, ne te legyél az önkéntes karakterszínész valaki más - külső szemmel - rosszul működő kapcsolatában. Nem minden kapcsolat működik egyformán. Ahogyan most végleg vége volt, úgy lehet még számtalanszor örökre szóló a szakítás, és ő mindig adni fog az exnek egy új esélyt, amíg az tovább nem lép vagy nem következik be valamilyen gyökeres belső változás az egyik félben egy kiegyensúlyozottabb élet iránti igény megfogalmazódásával.

2. Mielőtt szidni kezdenéd azt a harmadikat, aki gyakorlatilag mindig is az első volt -  ráadásul előtted tette ki az érintettre a foglalt jelet is -,  állj meg egy pillanatra! Ne az exet ítéld el, neked igazán semmi közöd hozzá. Lehet vélemenyed, az lehet még helytálló is, de a választás akkor is a kedvesedé. Nagy valószínűséggel ő tudta már akkor is, amikor veled kezdett, hogy még ezer másik esélyt fog adni neki, miközben valójában te egyet sem kaptál. (!) 

3. Ahol a bántás, a megalázás vagy egy ártatlan harmadik berántása az eszköz arra, hogy megtartsuk, visszaszerezzük a másikat, ott nincs se tisztelet, se szerelem, se megbecsülés. Az két sérült gyerek felnőtt játszmája csak. Olyan brutálisan elveszett helyzet, mint halott katonáknak elemórzsiát vinni a csatatérre. Ennek ellenére sokan élnek így, és akár évekig is lehet kergetni egy ilyen kapcsolatot. Ne felejtsd el, hogy a folyamatos dráma csak egy része a mutatványnak, hiszen a folyamtosan szakítások lehetőséget adnak következmények nélkül bevállalható kalandokra is.... 

4. Egy egészséges kapcsolathoz tisztességes felelősségvállalás is kell. Azt meg nem adják ingyen. Új kapcsolatot csak azzal kezdhetsz, aki azt fel tudja, fel akarja vállalni, akkor is ha sebezhetővé válik ezáltal. Majd ha nem azzal a soha el nem jövő pillanattal lesz elfoglalva, hogy elnyerje a se veled- se nélküled kapcsolata örök szerelmét, talán végiggondolja, hogyan élt, mennyi fájdalomba került neki - és másoknak is - ez helyzet, mennyi időt elvesztegetett közben. (Persze addigra mindez nagy valószínűséggel már nem fog számítani neked.)

Engedd el!

Ha ezen elgondolkoztál, vegyél egy nagy levegőt, és adj hálát az égnek. Senki sem akar lábtörlő, pótkerék vagy háborús ápolónő lenni békeidőben. (Kivéve azt, aki hol ex, hol meg nem az, és boldogan vállalja ezt.) Vannak olyan párok, akik évekig játszanak a se veled, se nélküled társassal. Lássuk be, neked erre nincs időd, és az önbecsülésed is véges. Tedd fel a kérdést, akarsz így élni? Bele akarsz szállni egy párhuzamos oda - visszába? Mert itt csak az jutna. Abból is csak a másodosztály. Ugye nem? Ezért amikor majd a következő szakítás után eszébe jutsz megint, ne gyengülj el! Ne felejtsd el, hogy te bármennyire is adnál, nincs aki őszintén befogadja. Nincs aki el tudná fogadni a szerelmed, mert egy olyan rögeszme vezeti, melyet összekever a valódi érzésekkel. Amíg ezt nem tudatosítja, nem talál magának biztos tartást az életben, téged sem fog tudni megtartani. Engedd el, adj időt, és ha mégiscsak ő az, ha készen áll egy rendes kapcsolatra, vissza fog találni hozzád. Neked addig csak egy dolgod van, nélküle is boldogan élni!

D-nek szeretettel, mert az élet néha dob citromot is... :)

---

Kérlek, tartsd be a Jogi és adatvédelmi szabályzatunkat!

Szerző: Lung Andrea
További írások a szerzőtől: Lélekgondolat
Facebookon is követheted Andrea hivatalos oldalát

---

Fontos! A Lelekgondolat.blog.hu független bármely politikai vagy vallási nézettől, és tevékenységével sem kíván semmilyen konkrét politikai vagy vallási szervezetet támogatni. A blogbejegyzésekhez hozzáfűzött kommentek nem aLelekgondolat.blog.hu nézeteit tükrözik. Bloggereink a posztokat segítő szándékkal írják, de a hozzászólásokat nem tudják befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Ezért kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek! A szélsőséges megnyilvánulásokat moderáljuk!

Régóta tartja magát a mondás, hogy amíg a nő idővel öregszik, addig a férfi érik. A nőt az idő ráncokkal látja el, a férfi meg komolyodik. A legtöbb nő mindent megtesz, hogy megőrizze fiatalos külsejét, egy bizonyos kor után nincs is a nagyobb elismerés, mint a „Mucikám, egy tízest simán letagadhatsz. Még ha nem is biztos, hogy ez mindig igaz, alapvetően az idő és a nők közötti harc állandónak tűnik. A nőnek folyamatosan ketyeg valamilyen óra. Hol a biológiai, hol meg társadalami elvárásoké, melyeket valamiért megrögzötten években, hónapokban, napokban mérünk. Mennyi az az idő, ami után kell egy randi után jelentkezni, egy lánynak megkérni a kezét, házasodni, mert ha nem, akkor ugye abból nem lesz semmi. Mennyi az az életkor, amikor már, még vagy legkésőbb ildomos lenne szülni. Mert ha nem, akkor már késő, minek, hova? A nőknek folyamatosan attól kell rettegniük, hogy kifutnak az időből, meghaladnak egy adott életkort, nem szereznek meg valamit egy bizonyos – mások által megszabott vagy elfogadhatónak vélt - idő alatt. Ezért aztán sok nő folyamatos stesszben él, amíg ezt vagy azt a pontot nem pipálja ki. 

Gondolatkörök

Mégis a nő legnagyobb ellensége sokszor nem a biológiai és a társadalmi normák ketyegő szerkezete. Sokkal inkább az idő, amit fölösleges gondolkodással töltenek, leginkább a kiszemelt pasi tetteit, nem létező észjárását és szándékait illetően. Mit, hogyan, miért? Nem jó, túl kézenfekvő a kiagyalt megoldás. Újratervezés. Előről. Kérem forduljon vissza-mondja valami belső hang, de ki figyel rá, amikor száguldanak a jobbnál-jobb gondolatok. Mindent figyelembe véve, kivéve az embert magát, abban a helyzetben, amiben éppen van, akinek meg kellene fejteni a bizonytalanságait, félelmeit, korlátait, hogy jó legyen mind a kettőnknek. Persze néha sajnos nem tud mást dobni a gép csak azt, hogy "sajnálom, rossz választás, egyszerűen egy suttyó a kiszemelt bitang". De ha ide jut a megoldó képlet, azonnal bekapcsol az újratervezés program, mert az egyszerű válaszok sokszor nem tűnnek kellően jónak és elfogadhatónak. Hiszen amúgy is az kontroll nélküli érzelmek rángatják a vezérlőt, melyhez szintén semmi köze szerencsétlen emberünknek, úgyis azt hozza ki belőle a nő, amit akar. Az eredmény: dráma, állóháború, káosz. Pedig a nő csak a férfit akarja, a férfi meg nulla bonyodalmat. Így aztán vak vezet világtalant, két bizonytalan próbál tangót járni egy jó kis randi helyett. Szerencsétlenkedés helyett, akkor már legyen inkább átmeneti nyugalmat adó lapítás, gondolja a férfi. Ismerkedés helyett szex, mert ott nem kell biztonytalankodni, mindenki mehet, amerre lát, aztán a többi meg majd alakul. Vagy nem. Mert a férfi már az első csajozós hetei alatt a középső csoportban megtanulja, hogy a bizonytalansága erdeménye dráma vagy kemény lecke. Tigriskönny vagy váratlan ütés a lapáttal. Épeszű ember, aki kapott már semmiért hirtelen, nem hibáztatja a férfit. Ráadásul közismert tény, hogy a legtöbb lapáttal indító hiszti lecseng csak ki kell fedezékben várni, amíg elvonul a vihar.....

Belső hangok

Eközben a nőt meg úgy nevelik, hogy "egy férfi tudja mit akar" - leginkább a nőt, de azonnal -, és legyen nagyon határozott, így aztán a nőnek ennek megfelelően vannak is elvárásai. Ha mégsem ilyen az ember, akkor majd behisztizik a nő, és vészhelyzetben - vagy ha úgy ítéli meg, hogy nincs más megoldás -, jöhet a szoknya alól az a bizonyos lapát. Durr! Persze idáig eljutni rengeteg feleslegesen gondolkodásra felhasznált idő, belső bizonytalanság szükséges. A lapát ilyen helyzetben ritkán kerül a férfi miatt elő...Sokkal inkább a nő belső vesszőfutását hivatott valamilyen külső és átvitt formában megregulázni. Amíg a nő arra használja az idejét, hogy agyal, hosszas és fölösleges leveleket ír, magyaráz, kérdez, elemez, szétszed, összerak, bonyolít, a férfi erről alig vesz tudomást. Sörözik a haverjaival és nem agyal. Kicsit sem. Ezért általában csak a végén figyel fel a helyzetre, mint az a szamár a hegyen, aki amúgy lapított volna, amíg el nem áll az eső, ki nem derül az ég, hogy odasétálhasson szeretettel a nőstényéhez, amikor eljön annak az ideje. De mivel közben akkorát kapott oldalról a lapáttal, sokszor még azt is elfelejti merre is akart indulni eredetileg. Csökönyös lesz és nem mozdul. Tudja, hogy esetleg ostoba, szerencsétlen vagy gyáva volt, mert legalább odakacsinthatott volna a párjára, de mentségére szolgáljon, hogy a viharban még abban sem volt biztos merre is kellene néznie.

Tanulság

Így aztán mondhatjuk, hogy a lapítás a bizonytalanság kedvenc eledele. A bizonytalanság pedig az idő legjobb barátja. Mind a kettő a nő ellensége. Ketyegő bomba, a dráma melegháza. Az egészséges gondolkodás akkor vált át vad keringőbe, amikor a bizonytalanság húzza a zenét és az idő adja a lehetőséget. Ezért nem szabadna, hogy a nők agyon gondolják a semmit és belső bizonytalanságból lesből lerohanják az áldozatot! Gondold végig, mennyire nem érdemes! Hiszen a képlet egyszerű. Ha jó neki veled, úgyis marad vagy esetleg visszajön. Ha nem, nincs olyan agyalás, ami ott tarthatja. Ne rohanjatok, ne siettessétek a másikat vagy a helyzetet, mert belül vagy kívül nagy a nyomás, vagy hangosan ketyeg valamilyen óra a füledben! Azt senki más sem hallja csak te, hiszen a tiéd. A cél ne a dráma legyen, hanem a másik ember szeretetteljes megértése. Akkor is, ha nem tetszik neked a helyzet. Kierőszakolni a szerelmet nem lehet. Szeretettel becsalogatni igen. Agyongondolni nem érdemes. Ha jön ott lesz, ha nem a tiéd úgysem jut a küszöbnél tovább, hisztizhetsz te akármennyit. Barokk körmondatok helyett, mellyel az a cél, hogy megszégyeníts, esetleg lelkifurdalást okozz, de mindenképpen figyelmet csiholj ki a másikból nem neked dolgozik, hanem ellened. Sokkal jobb, ha csak azt mondod: hiányzol, fájt, bántott, elrontottuk, elrontottad, elrontottam, gyere, beszéljünk. Tőmondatokban. Egyértelmű kérésekkel, utalásokkal. Néha belefér egy "ne haragudj" a fölösleges hiszti vagy lapítás miatt, és ha van ilyen, azt nem árt a másiknak meghallani.... Ha egy férfi szeretne jobban megismerni téged, ha érzi, hogy fontos lehetsz talán egy napon neki, hálás lesz ezért. Ha nem így van, akkor legalább tudod, hogy az idő, amit a hisztire fordítotanál, soha sem térült volna meg. Lassíts le, kommunikálj egyenesen, engedd (néha el) a dolgokat, hogy folyatosan áramoljon, alakuljon az élet! Teljesen mindegy, milyen idő meg bizonytalanság dolgozik ellened. Néha sokkal nehezebb ezt megtenni, mint előkapni a lapátod. Ilyenkor mindig gondolkozz kicsit agyalás helyett! Hidd el, sokkal többre jutsz majd! :) 

Kérlek, tartsd be a Jogi és adatvédelmi szabályzatunkat!

Szerző: Lung Andrea
További írások a szerzőtől: Lélekgondolat
Facebookon is követheted Andrea hivatalos oldalát

---

Fontos! A Lelekgondolat.blog.hu független bármely politikai vagy vallási nézettől, és tevékenységével sem kíván semmilyen konkrét politikai vagy vallási szervezetet támogatni. A blogbejegyzésekhez hozzáfűzött kommentek nem aLelekgondolat.blog.hu nézeteit tükrözik. Bloggereink a posztokat segítő szándékkal írják, de a hozzászólásokat nem tudják befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Ezért kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek! A szélsőséges megnyilvánulásokat moderáljuk!

Már régen elindulhattál haza a munkából, de nem teszed. Már régen el kellett volna indulnod a moziba, de valahogy nem visz rá a lélek, hogy elindulj. Már régen fent vagy, de inkább úgy teszel még, hogy alszol, csak ne kelljen beszélgetni. Már naponta kétszer mész edzeni inkább, csak ne kelljen otthon lenned. Ismerős a helyzet?

Szakítani nem könnyű. Ezer oka van annak, miért ragadunk bele egy nem működő kapcsolatban. Millió érv a maradás, kemény tények a szakítás mellett. Nem szabad az első nehézségnél bedobni a törölközőt, de vannak komoly jelek, melyeket egy idő után nem lehet a szőnyeg alá söpörni. Az a testi-lelki ár, amit a boldogtalan megszokásért fizetsz nagyon magas. Szívdobogás, gyomorideg, hányinger. Lehet, hogy kerekre eszed magad vagy elfogysz teljesen. Elfogy a levegő, nincsenek színek, nem érint meg semmi, és nem érhet el senki sem. Érzelmileg elérhetetlenné válsz önmagad és a társad számára is. Eltűnnek a boldog pillanatok, beszürkül a világ. Bezárkózol az élet elől, hogy aztán addig feszegesd a ketreced, amíg az valahogyan váratlanul szét nem robban vagy csendesen össze nem omlik. Sokan, sokáig maradnak boldogtalanok, akkor is, ha ezer intő jelet kapnak a kapcsolatukban arról, hogy ideje tovább lépni. Ha azért olvasod most ezt az írást, hogy megtudd mik ezek a jelek, akkor ez az első piros zászló a számodra. Ha minden rendben lenne, nem keresnél ilyen válaszokat....Persze vigasztalhatod magad, hogy ez a kapcsolat még mindig jobb, mint a semmi, de akkor ezt könyveld el a másodiknak. Ha pedig gyakran kapod azon magad, hogy elgondolkozol, vajon milyen lenne a világod a társad nélkül, milyen más opciókat hordozhat az Univerzum neked, és hogyan boldogulnál egymagad, akkor már a harmadik intő jelnél jársz. Ha csak kivársz kényelemből, amíg nem jön az igazi, tedd zsebre a negyediket. Nem érdemes kifogásokat gyártani tudatos életvezetés helyett, akkor is, ha érzelmi dolgokban nehezen mozdulnak sokszor a malmok. Visszanézve, ritkán éri meg.

A tested elsőként jelez
Ott kezdődik, hogy nem kívánod a másikat, nincs testiség, nem akarod megsimogatni. Mennek a napok, nem értek egymáshoz, elmaradnak az esti puszik, elmarad a harcok után a békét hozó szeretkezés is. Vagy ha nem is marad el, nem hoz sem békét, se kielégülést. Nem tartod vonzónak, nem szereted már az illatát. Látod benne a barátodat, de a férfit vagy a nőt már nem. Ilyenkor kerülöd a másikat. Elhúzódsz az ölelésből, inkább a tv előtt alszol, csak ne kelljen kiskifli-nagykifli helyett megfagyni a kihűlt ágyban. Az is előfordul, hogy nincs semmi más csak szex. Ha a kapcsolatban nem marad más csak a testiség, bár sokan összekeverik a testi vonzalmat az érzelmi kapcsolódással, hiányzik a valódi lelki összefonódás. Anélkül pedig nem lehet hosszú távon boldog egy kapcsolat.

Felborult fontossági sorrend
Amikor inkább töltöd a hobbiddal, gyerekeiddel, barátaiddal az idődet, amikor szinte már soha nem vagytok kettesben, mert kellenek a töltelék emberek, hogy ne üvölts a benned egyre növekvő hiánytól, akkor érdemes elgondolkoni azon, vajon mi elől futsz. Ha terhessé vagy érdektelenné válnak a közös programok, ha az egyik folyamatosan behúzza a féket az intimitás előtt, míg a másik kétségbeesve próbál közel férkőzni az érzelmileg elérhetetlen emberhez, jobb elengedni a gyeplőt. Ha az egyik élni akar, a másik meg elköteleződni, nehéz lesz a közös nevezőt megtalálni, hiszen a vágyak homlokegyenest más irányba mutatnak. Ha folyamatosan féltékenykedni kell az egyik félnek, ha mindig titkokat sejt az ember, nem bízhat meg a másikban és ezért folyamatosan bizonytalan, soha nem fog érzelmi biztonságra lelni abban a kapcsolatban.

Nincs előre, csak hátra
Intő jel, ha a kapcsolat nem halad előre egy egészséges mederben. Ha nem fejlődik egy szinten túl, mert nincsenek közös álmok és nem harmonizálnak a célok sem. Ha nincsenek közös értékek, ha egyre inkább zavaróvá vagy egyenesen közönyössé válnak a másik megnyilvánulásai, komolyan el kell gondolkozni azon, érdemes-e. Ha a felek nem válnak egyformán nyitottá egymás felé idővel, nem tudnak a másik világnézetével, vágyaival azonosulni vagy legalább támogatva elfogadni azt, nehezen lehet kézenfogva menni előre. Akkor is ugyenez a helyzet, ha mindennaposak a konfliktusok, a szakítások rendszeressé válnak, és már nem is tudjuk éppen miért nem beszélünk vagy éppen ordibálunk egymással. Hagyjd magad mögött ezt az önpusztító köröket, mert csak körbe-körbe tudsz szaladni, előre nem. Ha már azon sem tudtok megegyezni, hogy mi legyen a vacsora, hogyan lehetne közös alapot találni egy élethez?

Egy biztos, senki sem döntheti el, meddig maradsz egy kapcsolatban. Csak te és a társad. De ne felejtsd el, ha te nem vagy boldog, ha benned megszületett egy szünni nem akaró hiány és a avágy valami újra, valószínűleg a másik is így érez. Akkor is, ha nincs tudtában ennek, vagy nem látja ezt tisztán, esetleg nem vallja be magának. Ha nincs közös erőfesztítés a problémák megoldására, ha nem beszéltek róla és a beszélgetéseket nem követi valamilyen folyamatosan növekvő pozitív változás, nem fog mozdulni a helyzet. Nem érdemes hazudnod magadnak, mert csak az időd megy el, és elveszed a lehetőséget mind a kettőtöktől, hogy valódi boldogságra találjatok. Szakítani mindig fájdalmas, nehéz hátrahagyni azt, amit már ismerünk az ismeretlenért. Legyen az anyagi biztonság, a kapcsolathoz fűződő emlékek, de sokszor mégis ez a legjobb megoldás. A párkapcsolat egy olyan szekér, amit két embernek kell hajtani. Nem one man show. Ha úgy érzed már régóta egyedül ülsz rajta, talán ideje leszállnod róla.

Kérlek, tartsd be a Jogi és adatvédelmi szabályzatunkat!

Szerző: Lung Andrea
További írások a szerzőtől: Lélekgondolat
Facebookon is követheted Andrea hivatalos oldalát

Fontos! A Lelekgondolat.blog.hu független bármely politikai vagy vallási nézettől, és tevékenységével sem kíván semmilyen konkrét politikai vagy vallási szervezetet támogatni. A blogbejegyzésekhez hozzáfűzött kommentek nem aLelekgondolat.blog.hu nézeteit tükrözik. Bloggereink a posztokat segítő szándékkal írják, de a hozzászólásokat nem tudják befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Ezért kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek! A szélsőséges megnyilvánulásokat moderáljuk!