Nem tudom, miért van az, hogy amikor anyám jön látogatóba, mindig olyan ideges vagyok. Pedig mindig nagyon várom hogy jöjjön. Mégis, amikor megérkezik, nem ölelem meg hosszan. Megpuszilom, de azt is csak azért, mert azt tényleg nem lehet kikerülni. Aztán lesütött szemmel azonnal elmegyek onnan és valami hülye pótcselekvésbe kezdek. Például törölgetni kezdem az asztalt vagy keresni kezdem a kulcsom. Ami éppen adódik. Mindenesetre igyekszem néhány lépés távolságot tartani, mintha igazából ott se lenne. Mintha meg akarnám büntetni valamiért. Közben meg nekem fáj a legjobban, hogy nem tudom kimutatni, mennyire örülök neki.
A pasikkal is ez van. Akárhányszor valaki közeledik és nekem is tetszik, hanyatt-homlok menekülök. Szegény anyám meg várja az unokát!
Igazából még a barátokkal is. Az biztos, hogy én nem fogok senkit felhívni! Nem akarok a nyakukba akaszkodni. Ha nem jutok eszükbe maguktól, akkor minek? Inkább nem is megyek sehova. Az igazság az, hogy nem szeretem, ha túl közel kerülnek hozzám az emberek. Szerintem nem lehet bízni bennük. Kiszámíthatatlanok. Az ember soha nem tudja hányadán áll velük. A döntéseket sem szeretem, meg a konfliktusokat sem. Rettegek attól, hogy valaki elutasítja a közeledésem, úgyhogy inkább meg sem próbálom. A vicc az, hogy közben mindenki azt hiszi, milyen sok barátom van. Nem fogom nekik megmondani, hogy egész hétvégén egyedül ültem otthon. Nem szeretnék szégyenkezni, hogy mennyivel szerencsétlenebb vagyok, mint mások. Engem ne sajnáljon senki.
(A,36)
Kép: Lélekgondolat