Egy éve halt meg Apa. Kerek egy év telt el, de eddig le se tudtam írni, hogy meghalt. Igazából írni sem tudtam, Nem jöttek a betűk, hogy mondatok legyenek. Fura dolog ez a gyász. Elveszi a hangodat. 
Meghalt az apám. Érted? Én nem. Még mindig csak ízlelgetem a szavakat. Azt mondta 100 évig fog élni. Nem jött be. De hova lett egyáltalán a lelke egy pillanat alatt? Biztos, hogy nem vagyok egyedül ezzel a kérdéssel, de az embernek ennyi idősen már illik megbirkózni a halállal és nem tenni fel fölöslegesen hülye kérdéseket. Így aztán meg jobb híján, mentünk tovább az életben, mert menni kellett. Figyeltem az anyámat. Emberfeletti, ahogy élni akart. Nem mutatta a gyászt. Nem akarta, hogy nekünk még jobban fájjon. A húgomat, ahogy görnyed össze a fájdalom alatt, de igyekszik nem roskadni alatta, mert neki a gyerekek miatt minden nap igyekeznie kellett. Mentünk hát tovább az elmúlt egy évben szótlanul, mert ez jutott. Jöttek a hétköznapok. Hétfő, kedd szerda, meg azok a kurta-furcsa vasárnapok. Olyankor jönnek a gyerekek. Azok mindig a legjobb napok. Vigasztaló káosz a belső fagyban.
Sétálunk a hároméves unokaöcsémmel egy ilyen vasárnapon. Rohadt hideg van. Nem baj, mi azért megyünk. Nekünk az élet egy kaland és most éppen felfedeztük a körtefát. Bandukolunk. Fogja a kezem, Nagy dolgokról van szó éppen. Óvoda, Lego meg a Guszti kutya. Nem, nem szerelmes senkibe, nem érdeklik a csajok, csak a markoló meg a valamilyen lánctalpas böszme úthengerszerű valami, amit én még az életben nem is láttam. Magyaráz. Aztán egyszer csak csend. Lépkedünk. Nem kell mindig beszélni. Közöttünk a csönd is rendben van. Hirtelen aztán mégis kibuggyan belőle, mint egy régóta kotyogó fazékból a vastaggá főtt húsleves:
- Nekem meghalt a papám. Az Imrus papa...
Fojtom vissza a levegőt, azt sem tudom mit mondjak hirtelen.
- Tudom... - mondom csendesen. Aztán nem tudom mi üt belém, megkérdezem: - Szoktál vele beszélgetni?
Megáll. Rám néz. Néz rám azokkal a nagy kíváncsi szemekkel csodálkozva. Szerintem egy örökkévalóságig. Állom a tekintetét. Várom, hogy megszólaljon. Közben meg levegőt sem merek venni, csak magamban imádkozom, hogy ne vegye észre, fogalmam sincs mit csinálok. Úgy szakad ki a kis lelkéből a sírós igazság, hogy még engem is szíven üt:
- Hát én mindig próbálok, de soha sem válaszol ... - hirtelen megfordul és kiabálni kezd az ég felé..- PAPA, PAPAAAAA, IMRUS PAPAAAAA...
Várunk megint. Az ég néma. Nézem a felhőket. Meg sem tudok szólalni. Felküldöm a kérést az Ég felé magamban, hogy nem lehetne most az egyszer kivételesen csodát tenni? Nem lehet. Persze nem. Megadóan odafordul hozzám és kitárja a két kezét:
- Látod? Nem válaszol. Soha sem válaszol.
Dühösen toppant egyet, felnéz megint, hátha... De nem. Ma sincs kegyelem. Ebben sajnos soha nincs. Magamhoz húzom. Hirtelen nem tudok jobbat, és amúgy se lássa, hogy bőgök. Érzem ahogy szorítja a kihűlt arcát az enyémhez. Hallom magam, ahogy mondom neki:
- De tudod ugye, hogy csak azért, mert nem tud válaszolni, még hallja?
Már nem is figyel, téma lezárva, Neki van igaza. Nem válaszolt most sem. Mit kell ezen tovább gondolkozni? Húz, hogy menjünk már, hideg van, biztos kész az ebéd. Menjünk, tényleg, mert erre nem tudok mit mondani. Meg egyáltalán. Hogy lehet egy hároméves ilyen okos? Szerinte nem érdemes amúgy szomorúnak lenni, mert Imrus Papa úgyis újra fog születni. Nyel mindenki az otthoniak közül egyet. Honnan hall ez a gyerek ilyeneket? Szerencsére kész az ebéd. A vasárnapi. Így mindenki foglalkozhat hirtelen valamivel az asztal körül, ami kevésbé egzisztenciális ugyan, de pillanatnyilag a legfontosabb dolognak tűnik a világon. Módszeresen leül a helyemre. Mert nálunk az asztalnál mindenkinek helye van. Nekem így nem marad más csak a Papa helye. Nem akarok odaülni. Senki sem ülhet csak úgy oda. Igaz, nem látom, hogy bárki tolongana a lehetőségért. Ez van. Leülök. Végigfeszengem az ebédet. A másikat, a harmadikat is. Aztán visszaülök a helyemre és ott sem jó. Nem a hellyel van a baj. A hiánnyal. A hiánnyal, amit Apa hagyott.
A hiány meg ott ül nagy boldogan velünk és minden vasárnap az arcunkba vigyorog az asztalnál. Bezzeg, amíg nem volt ott, mindenki azzal volt elfoglalva sós vagy éppen sótlan a leves, Apu már megint mennyit szed és nem igaz már, hogy nem lehet tésztát tenni bele, azért van! Most meg csak eszünk. Mert enni kell, meg levegőt kell venni, meg mindennek valahogyan mennie kell tovább. Mondjuk pacal az nálunk többet nem lesz. Meg lehet halászlé sem. De legalább időközben már mindenki megtanulta az asztalnál, hogy senki sem él örökké. De még így sem hiszi igazán senki, hogy ez az örök igazság sajnos rá is vonatkozik. Szerintem valahol mi még most sem hisszük el, hogy Apa többet nem jön haza, csak közösen beletörődtünk a dologba..Aztán egyszer, egymástól függetlenül, más-más pillanatban majd rádöbbenünk, hogy ez mégis igaz. Hogy most már mi másképpen leszünk család. Olyan csonkán. Esetlenül. Három lábasan.
Furcsa dolog, amikor a szüleinkért is eljön egyszer csak a halál. Az, hogy ez megtörténhet, végtelenül idegen eshetőség marad minden gyerek számára. Mindegy mennyi idősek vagyunk vagy mennyi idősek a szüleink. A szüleinket másnak gondoljuk, mint a többi embert. Ők nem halhatnak meg csak úgy. Akkor sem, ha azt szoktuk mondani, hogy ez az élet rendje, meg amikor mások kegyesen azt mondják nekünk, hogy "de legalább szép élete volt"! Ott legbelül, a szívünkben, egyáltalán nem ez a rend, és semmi szép nincs abban, hogy nincs már apa vagy anya. Ismeretlen, rideg kép, hogy egyszer csak nem lesznek. Belőlük vagyunk, általuk lettünk. Eddig nem volt soha másképp az életben. Mindig is voltak, amióta mi is vagyunk. Ha az ember elveszíti a szüleit, az addigi világrend omlik össze. Hirtelen már nem vagy senkinek a kisfia és nem szólít senki kislányomnak. Már senki sem vigyáz rád úgy, mint azelőtt. Senkinek sem mondhatod az, hogy "Apa nézd!" és nem tudsz hangosan kiabálni, hogy "Anya gyere!"....Mert már nem figyel és nem jön senki. Tapintható lesz a nincs. Sokáig tart mire eljutunk oda, hogy a szüleink akkor is vannak, ha már nincsenek. Hogy ott élnek bennünk, akkor is, ha már nem járnak ezen a földön. Sokáig tart, mire megszületik a gondolat benned, hogy hiába nincs már itt, egymás nélkül nem vagyunk egészek. Akkor sem, ha nem minden alakult mindig tökéletesen az életben. Akkor sem, ha nem tudjuk, mennyire nagy kincs az idő, amíg el nem fogyott valakinek.
Soha sem hittem én sem, hogy mi három lábon fogunk állni egyszer. Egyszerűen elhittem Apunak, hogy száz évig fog élni. Nem csak azért, mert minden nap legalább tízszer elmondta nekünk, hanem mert számunkra nem létezett nagyobb vagy erősebb ember nála. Az én világomban ő legyőzhetetlen volt. Mindenben a legjobb. MIndent tudott rólam. Mint kiderült, én szinte semmit sem tudtam róla. Nem tudtam, hogy az a burok amiről beszélt, ahol szerinte ő tartott minket, milyen erős és biztonságos volt valójában. Hogy a vászon, amire az életünket családként festettük, csak miatta lehetett ennyire színes. Hogy amikor haragudtam rá, ő akkor is szeretett. Amikor elment, csak akkor jöttem rá, mi volt ő a családban. Hogy nem csak az oszlop, aminek mindvégig hittem, hanem egy hatalmas tető is volt a fejünk felett. Mérhetetlenül bölcs ember volt. Nem vált okosabbá vagy én jobb emberismerővé attól, hogy meghalt. Csak én nőttem fel ahhoz, hogy más szemmel lássam őt is meg a világát is. Ha 100 évvel korábban születik, méltóságos úrnak szólították volna. Neki biztosan mindig lett volna aprópénz a zsebében a szegény gyerekeknek. Mosolyogva kesztyűs kézzel mindig megsimogatta volna a fejüket. "Na szaladj kisfiam!". Végtelen bölcsességében, huncut tekintetében és meleg kézfogásában benne volt minden tisztessége és nagylelkűsége. Értünk élt és értünk dolgozott. Sokszor kérdeztük, "Apa, de miért maradsz te a mai világban ilyen becsületes?" Ilyenkor csak nevetett, Neki nem lehetett másképp. Ő az örök értékeket kereste egy olyan felszínes világban, ahol azok úgy illannak el, mint szappanbuborékok, amikor tévedésből a fűre hullanak.
Az emberek szeretnek csak a szépre emlékezni. Úgy könnyebb valahogy mindenkinek. Beismerni, hogy nem mindig volt jó, okos vagy helyes valami, hogy nem mindig értettük a másikat vagy önmagunkat sem, sokkal nehezebb. A sok "mi lett volna, ha" itt lebeg felettünk, mint az elképzelt igazság kardja. Hogy lehetett volna másképpen is, szebben, jobban, mélyebben kapcsolódni, az már csak annak fontos, aki itt maradt. Annak, akinek még élnie kell. Ezért sokszor csak átírjuk a fejünkben múltat, hogy könnyebb legyen. Nem akarom átírni a múltunkat, mert az nem lenne méltó hozzá. A legnagyobb ellenségemnek láttam néha, közben meg nem vettem észre, hogy a legnagyobb rajongóm, támogatóm, védelmezőm is egyben. Akkor jöttem csak rá a valódi erejére, amikor meghalt. Hogy valójában mennyire bátor ember volt, aki mindig megválogatta a csatáit. Ilyen méltósággal, ahogyan ő, kevesen halnak meg. Szerintem rá még a Halál is felnézett. Azért jött érte szemtől-szembe.
Ha elmondta volna, amit nem mondott el nekünk, szebbé tehette volna talán az utolsó éveket mindannyiunknak. De ő nem akart a halál árnyékában élni. Inkább karon fogta és szépen összebarátkozott vele. Lassan húzta vissza a tempót, de azt teljes erőből, ameddig csak lehetett. Sokáig mentek így kettesben. Csendben fogyott el Apa fénye. A betegség először csak alattomosan keveset kérve bukkant fel, majd egyre éhesebben követelt tőle mindent. Átrajzolta az életét, kiradírozta a kapcsolatait, megfékezte a lendületét, elvette tőle a levegőt. De hiába tudta megfosztani a testétől, soha nem tudta megtörni a lelkét. A halál egyszer eljön majd mindenkiért. De néha egyszerűen csak megáll az ajtóban és ott toporog. Szerintem azért van ez, mert a bátor embereket ő is nehezen viszi el. A bölcs ember tudja, hogy olyankor nincs más, csak bátran elébe menni. Apa mindig azt mondta, soha nem szabad feladni, mert az utolsó percig ott a remény, hogy másképpen is lehet. De azt nem mondta, hogy ha az ember belátja, hogy mennie kell, mert nem maradt már semmilyen eszköze a maradáshoz, azt mindig emelt fővel tegye. Megmutatta inkább.
Így ment el. Hűen önmagához. Itt hagyva nekünk az emberekbe vetett hitét, a kalandvágy erejét, a kíváncsiság végtelen lehetőségét, és azt a belső iránytűt, hogy egy kis kedvességgel, kevesebb önzéssel a világ egy jobb hely lehet. Tudom, hogy itt hagyta. Nem csak bennem.
Látom az örökségét minden vasárnap.
Ott ül a nagy, kiváncsi szemeivel a helyemen.
Nyugodj békében Apu! Ott már nem fáj semmi...
Az illusztráció Ambrus Judit grafikusművész rajza (Minden jog fenntartva)
Kérlek, tartsd be a Jogi és adatvédelmi szabályzatunkat!
Szerző: Lung Andrea
További írások a szerzőtől: Lélekgondolat
Facebookon is követheted Andrea hivatalos oldalát
Fontos! A Lelekgondolat.blog.hu független bármely politikai vagy vallási nézettől, és tevékenységével sem kíván semmilyen konkrét politikai vagy vallási szervezetet támogatni. A blogbejegyzésekhez hozzáfűzött kommentek nem a Lelekgondolat.blog.hu nézeteit tükrözik. Bloggereink a posztokat segítő szándékkal írják, de a hozzászólásokat nem tudják befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Ezért kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek! A szélsőséges megnyilvánulásokat moderáljuk!
