Nem írtam eddig az olaszországi busztragédiával kapcsolatban, pedig a gyász és a veszteség fontos téma a
blogomon. Nem azért nem írtam, mert engem nem érintett meg ez a tragédia, sokkal inkább azért nem írtam, mert eddig nem éreztem azt, hogy tudnék érdemben valamit is hozzá tenni ehhez a felfoghatatlan tragédiához. A gyász első szakasza a sokk birodalma. Ott vagyunk most együtt valahol mindannyian valamilyen formában. Mégis azt gondolom, vannak olyan helyzetek az életben, amikor a legjobb hallgatni.

Nem voltak hozzátartozóim a buszon. De akár lehettek volna. Soha nem lehet tudni. Szeretjük hinni, hogy ezek a tragédiák csak mással történhetnek meg. Nem hozott fel bennem régi, fel nem dolgozott emlékeket, meg nem gyászolt veszteséget sem ez a tragédia. Nem vesztettem el a gyermekemet. De még ez is bármikor megtörténhet, ahogy veled is. Mégis van egy furcsa kötődésem, hiszen pont a Szinyei gimnáziummal szemben van az irodám. Aki itt rendszeresen erre jár tudja, hogy a gimnázium nem a bejáratán innen és túl kezdődik és végződik, sokkal szélesebb annál. Máskor úgy lüktet benne az élet és a remény, hogy az utcafronti sárga falak soha sem tudnak igazán határt szabni ennek. Máskor. Most gyertyák vannak, ameddig a szem ellát. Gyertyák, virágok, döbbent és síró gyerekek, felnőttek. Egy egész nemzet gyászol. Ki így, ki úgy.

Nem szólaltam meg eddig ebben a témában, mert nem éreztem, hogy itt lenne az ideje vagy helye annak, hogy bármit is hozzátegyek egy olyan helyzethez, amire nem elegendőek a szavak. Hiszen nem vagyok érintve annál jobban, mint bárki, aki kívülállóként döbbenten szemléli az eseményeket. Nem voltam a helyszínen. Nincsenek információim, nem vagyok hozzátartozó, sem elsővonalbeli szakember, aki most ott teszi a dolgát, ahol kell. Semmi sem jogosított fel arra, hogy bármit is kommunikáljak az együttérzésemen kívül. Ahogy másokat sem a hozzám hasonló helyzetben. De ember vagyok, és szeretnék is az maradni mindig minden körülményben, ezért kell most mégis megszólalnom. Nem csak nekem, hanem minden magát valamilyen pozitív érték alapján meghatározó embernek, aki még tudja mit jelent az, hogy emberség, tisztelet, együttérzés, kegyelet. Nem felejti el azt a gondolatot, hogy ember vagyok én is, ezért látom, felfogom, átérzem a másik ember problémáját, tragédiáját. Ha nem tudok mást tenni, akkor csendben együtt érzek. De semmiképpen sem öntök olajat a tűzre, valamilyen egyéni okból, aminek talán még én sem vagyok tudatában pontosan.

Ilyen helyzetben mindenki segíteni, tájékoztatni akar, mert ez tűnik a leglogikusabb dolognak. Össze kell tartani a bajban! Igaz, hogy ha nem figyelek oda, többet ártok, mint teszek az ügy érdekében, de ez a gondolat sokaknál elveszett a billentyűzetet nyomogatva. Katt, katt megosztom. Azta! Megosztom ezt is! Nem tudom ugyan, honnan van, de megosztom, segíteni akarok, részt akarok venni... Vagy ami még rosszabb... nem tudok ugyan segíteni, de a szelek szárnyát meglovagolva, legalább figyelmet tudok magamnak kicsiholni. Írok egy cikket, ami minden emberi érzést mellőzve számol be a tragédiáról, vagy éppen ellenkezőleg, olyan szülői érzésekre alapoz, ami annak is fáj, akivel nem történt meg semmi hasonló. Mindegy, csak nőjön az olvasóim száma. Tragédia ide vagy oda, ez akkor is csak egy virtuális marketingtér és az oldal látogatottsága pengőben mérhető. Akkor is, ha elveszíteni egy gyereket, egy szeretett embert az ember egyik legnagyobb tragédiája.

Megosztom a lángoló busz képeit, videóját, hogy legyen min szörnyülködni együtt. Nem gondolok bele abba, mit éreznék ezt látva, ha engem közvetlenül érintett volna ez a tragédia. Ha én vártam volna haza a gyerekemet, ha nekem nem jönne haza onnan a kedvesem....Nem számít, hogy a hozzátartozóknak többet jelentenek ezek a képsorok, mint egy sima szenzáció. Abba se gondolok bele, vagy csak nem érdekel, hogy akik valamilyen csodának köszönhetően túlélték ezt a rettenetet, ezek a képsorok örökre az emlékezetükbe égtek... Nem gondolom át, mi lenne, ha a helyükben nekem kellene percenként szembesülnöm ezekkel a beszámolókkal. Aztán megosztom gyorsan az új praktikus receptet is, mert tényleg mennyire jó is az az unikornisos piskóta, nem??? Majd amint lehet, megosztom az áldozatok képeit is, melyeket őszinte gyásszal kommunikált egy egyesület vagy csoport, hogy lehessen archoz kötni ezt a tragédiát. Megosztom akkor is, ha soha nem jártam se foci, se hokipályán és nem ismertem az érintettet személyesen. Akkor is, ha igazából belenézek a szívembe és tudom, hogy már régen átléptem azt a határt, amit a közösségi média nélkül soha nem lépnék át. Maradna, a csendes és tiszteletteljes: „Nem ismertem, tragikus dolog ez, nyugodjon békében.”

Pedig a döntés kizárólag az enyém. Mindig eldönthetem, van-e bennem emberség és meddig vagyok hajlandó a szenzáció, az információ kedvéért kivetkőzni belőle. Meg azt is, hogy tudok-e még tükörbe nézni ezek után. Mert a virtuális viselkedésed is ad egy tükröt rólad. Amiért pont annyira vagy felelős, mint a fizikai világban megtett lépéseidért. Ezért legközelebb, mielőtt megosztasz valamit, írsz egy hatásvadász bejegyzést, nyúlj le a lelkedbe és gondold végig, ha téged érintene ez a dolog, akkor is megosztanád-e ebben a formában ezt a tartalmat? Aztán vedd le a kezedet egy pillanatra a billentyűzetről, és pár percig maradj benne a gondolatban. Sok mindent másként látsz majd! 

Őszinte részvétem minden gyászoló családtagnak, barátnak, tanárnak, edzőnek, ismerősnek. Nyugodjatok békében!