Időben elindultam. Semmiképpen sem akartam megváratni. Nem mondta soha, mégis biztosan tudom,  nem szereti, ha valaki késik. Semmiképpen sem akarok késni. Mutatni akarom, hogy nekem is fontos ez a találkozó.

Igazából alig ismerem, és nem is régóta, mégis valamilyen gyerekes csüngéssel ragaszkodom hozzá. Szeretem a lelke tisztaságát. Ő azon kevesek egyike, akiknek még vannak határai, és azokat kérdés nékül védi is, ha kell. Vele mindig tudja az ember, hányadán áll. Nála nincsenek fölösleges körök meg felületes beszélgetések. 

Meglátom a kávézó teraszán. Már vár. Nagyon megörülök neki, de nem merem megölelni. Nem tudom, mit szólna hozzá. Beszélgetünk. Mintha tegnap lett volna, hogy utoljára láttam. Megint észreveszem, milyen szép tiszta a tekintete. Szeretek vele lenni. Megy az idő, beszélgetünk erről-arról. Megkérdezi a legfontosabbat, és megosztja velem az elmúlt időszak legtartalmasabb történéseit. Nincs sok idő, vesztegetni tehát minimum balgaság lenne. Illik hozzá a balgaság szó. Nem azért, mert balga, hanem mert mindig olyan választékosan fejezi ki magát. Mellette ülve valahogy fontossá válik, hogy ikes vagy nem az a bizonyos ige.

Mennie kell - mondja, végül még egy kicsit marad. Jó lenne nyújtani az időt! De mennie kell akkor is, ha még  maradna, mert ma nyelvvizsgázik a gyereke, és neki ott kell lennie vele. Támasznak. Mert egy anya nem adhat többet a gyerekének, mint hogy etesse, és hogy az érzelmi támasza legyen. „Úgyhogy én ma érzelmi támasz leszek” – mondja. Még annyi minden lenne, de menni kell. Az életben vannak prioritások. Ha nehezen is, de végül elhatározza magát és feláll az asztaltól. Nekünk ma ennyi jutott egymásból. Elbúcsúzunk. Megölel. Ad két puszit is, bár hozzáteszi, ezt ő nem szokta. Szeretettel nézek utána. Nem néz vissza, bár nem is számítok rá. Azon gondolkozom, vajon tudja-e, mennyire örültem neki.