Húsz éves idén a Budapest Pride. Megint nagy port kavart, mint eddig – és még mindig. Sokan megszólaltak ezzel kapcsolatban. Mégis, elég csak körülnézni a közösségi oldalakon vagy figyelni a napi híreket, hogy kiderüljön: a másság továbbra sem általánosan elfogadott jelenség. Sőt, sokan kifejezetten utálják a „buzikat”. Így utalunk nagyjából mindenkire a köznyelvben, aki nem heteroszexuális, nemtől és beállítottságtól függetlenül. Ebben semmi új nincs, szinte mindenki tudja ezt. Az már azonban kevésbé egyértelmű, hogy akik utálják a „másságot”, vajon miért éreznek így? Erre a kérdésre valószínűleg közülük sem tudja mindenki a választ. Pedig feltételezhetően több jó érvük is van, hisz’ akik utálják a káposztás tésztát, mindannyian másért utálják: gond lehet a színe, a szaga, az állaga, sós vagy cukros, vagy maga a tény, hogy egyáltalán létezik. Emlékeztethet egy pofonra, mely az asztalnál csattant el, a szegénységre vagy a kénszagú kémia órákra. Bármi lehet. Tehát tegyük fel a kérdést újra. Te hogy állsz a kérdéshez?
Magyarországon a szexuális felvilágosítás – beleértve a biztonságos szexet és a fogamzásgátlást – továbbra is inkább egy mítosz, mint hétköznapi valóság. Ha összehasonlítjuk számos külföldi példával, hogy a magyar fiatalok milyen tájékoztatást kapnak ezzel kapcsolatban, a különbség ordító. Gyakorlatilag a heteroszexualitás terén jelentkező problémákkal kapcsolatban sem vagyunk eléggé tájékozottak, nem még egyéb szexuális témákban. Pedig ma már hallunk mindenféle hangzatos dolgot ezekkel kapcsolatban, ezért úgy tűnhet, hogy a világ jól tájékozott, nyíltan beszél a szexualitásról, túllépett a „buzizáson” és ma már megkülönbözteti nem és szexuális irányultság szerint az ide tartozó embereket – az LGBT mozaikszó alatt tömörítve ezt a közösséget. Az LGBT tömöríti a Leszbikus, Meleg, Biszexuális, Transznemű embereket. Ha igazán pontosak akarunk lenni, akkor ma már az LGBTQ, LGBTQI a helyes mozaik szó, és létezik még pontosabb és részletesebb LGBPTTQQIIAA+ is, de ennek használata nagyon ritka.) Itt most az LGBTQ mellett maradunk. A Q jelöli a "queer" vagy "questioning" vagy csoportot, vagyis a nemi identitásukat még el nem eldöntötteket.
Tehát be kell látnunk, hogy a „buzizás” minimum hiányos tudást takar. A másságukat nyíltan vállaló, vagy legalábbis titkolni nem hajlandó emberek, a gomba módra szaporodó és egyre nyíltabban fellépő érdekképviseletek, a média, mind kellettek ahhoz, hogy a társadalom valamennyire nyitottá váljon ennek a jelenségnek – ha nem is az elfogadására, de legalább – a tudomásulvételére. Egyre nyilvánvalóbb, hogy itt nem valami hippikultusz maradványáról vagy divatról van szó, és nem is néhány leszboszi turista akar hirtelen nyarat csinálni. Még akkor sem, ha sok fiatal lány abban látja a vagányságának bizonyítékát, ha megcsókolja a barátnőjét egy insta-poszt kedvéért. Nem kétséges, hogy igazából nem ezekről a szárnypróbálgatásokról szól a történet, hiszen a téma állandóan napirenden van, ilyen vagy olyan formában. Legyen az politika, szabadság/emberi jogokra vonatkozó kérdések vagy akár hátrányos megkülönböztetés.
Szivárvány forradalom?
Az egyre nyíltabban vállalt "másság" egyenes arányban növelte a heteroszexualitástól eltérő csoportokat nyíltan elutasító emberek számát is. Itt be kell látnia mind a két oldalnak: nem biztos, hogy többen ítélik el az azonos neműek közötti kapcsolatot, csak többen mondják ki nyíltan ma már, amit éreznek a téma hallatán. Hiszen, ha lehet színesben parádézva, csak azért is büszkén megmutatni, milyen a másfajta szerelem, akkor ezt értelemszerűen szintén lehet csak azért is nyíltan ellenezni. Mert nem tartjuk esetleg normálisnak; mert nem ezt írja elő a vallás, amit követünk; mert szerintünk régen ilyen nem volt; mert ez igazából beteg dolog vagy hülye divat. Tény, hogy amit nem tartunk normálisnak, az általában félelmetes, tehát van ebben az utálatban egyfajta természetes védekezés is. Az is tény, hogy a homoszexualitást 1986-ig hivatalosan mentális betegségnek tartották (1), jóllehet, Freud 1935-ben már úgy definiálta a jelenséget, hogy „noha tény, hogy nem lesz az érintett előnyére, nincs mit szégyellni rajta” (2). A társadalmi változások formálják a világnézetet és a normákat is, azaz mindent, amit normálisnak tart egy társadalom. A világban egyre több helyen nem hogy nem divat utálni a LGTBQ tagjait, hanem egyenesen elfogadhatatlan. Megszületett a szexuális előítélet fogalma, ami arról szól, hogy mindenkinek joga van a szexualitása gyakorlásához, annak nemi irányultságától függetlenül, és ezért senkit sem lehet hátrányosan megkülönböztetni, legyen az leszbikus, meleg, transznemű, bi- vagy heteroszexuális. Magyarország bőven nem tart még itt, sok más tradicionális értékeket követő, illetve ortodox vallású országokkal együtt. Ma még mindig szégyenletes két azonos nemű ember szerelme. Pedig a tudomány már kimondja, hogy a szexuális beállítottság nem szabad döntés eredménye, sokkal inkább valamilyen genetikai csavar. Ennek ellenére senkit sem lehet meggyőzni, hogy ne utáljon ezt vagy azt. Érdemesebb megnézni azt, miért van az: van, aki nem utálja őket és van, aki igen.
Kultúra, neveltetés, vélemény
Azok, akik nyitott szellemű és nem tekintélyelvű családban nevelkedtek, korán megtanulták, hogy mindenkinek lehet véleménye és adott esetben a vélemények nem egyeznek. Ettől még nem dőlt össze a világ, de az ember megtanulta, hogy a világ nem fekete-fehér, és néha bizony el kell fogadni mások eltérő gondolatait is. Akik nem így nőttek fel, azoknak korán meg kellett tanulniuk, hogy van egy járható út és letérni róla nem célszerű. Nem könnyű felvállalni még a véleménykülönbséget sem, nem hogy magát az azonos nemű szerelmet sem. Az is tény, hogy amivel még nem találkoztál valamilyen formában, arról sok mindent nem is tudsz, csak elméletben. Tehát, ha nem volt a környezetedben senki, aki példáján keresztül megtanulhattad volna, hogy mit vállal egy ember a mássága fel- illetve fel nem vállalásával, az nagyjából annyira tudja megítélni a helyzet komolyságát, mint az ausztrál bennszülöttek életvitelét. Könnyen és gyorsan ítélkezünk manapság mindenről, kommentelünk, utálkozunk. Kell valami, ahol ki lehet élnünk minden elfojtott agressziónkat, amit sok esetben egy egészen másfajta félelem szül. Van, akinek ez célpont a gyilkos húsevők hada, a ballibesek, a szélsőjobb, a menekültek, az ellenőrök, az adóhivatal, esetleg a szomszéd vagy annak a tehene, vagy simán csak a „buzik”. Minél személytelenebb, annál jobb. Elvileg nem kell ahhoz naivnak vagy liberális politikai beállítottságúnak, esetleg az illumináti által agymosottnak lenni, hogy egy ember elfogadja a "másságot". Ennek ellenére a statisztikák szerint, a legtöbben, akik elutasítják a homoszexualitást, jobboldali szavazók, férfiak, mélyen vallásosak és tradicionális értékrendet képviselnek. Az is előfordul, hogy megoldatlan belső konfliktusaik vannak azzal kapcsolatban, hogy melyik táborhoz is húznak titokban, így rá vannak kényszerülve arra, hogy hangosan szapuljanak valamit, amivel kapcsolatban akár az a legnagyobb félelmük, hogy esetleg bennük is motoszkál az érdeklődés. (Noha ez nem általános jelenség, nem árt azért egy kis önvizsgálat.) Az is lehet, hogy egy olyan csoporthoz szeretne tartozni az illető, amiben az LGBTQ elutasítása alapvető ellentétben áll a csoport kultúrájával. Mindenezek után, talán jogosan merül fel a kérdés, hogy ennek ellenére, miért van a leszbikus és a hárman az ágyban típusú pornófilmeknek ekkora piaca világszerte? Ami azért lehet egy görbe tükör is. Úgy látszik, a homoszexualitás egyes filmeken rendben van, de az életben nincs. Tehát, amíg fikció, addig akár szeretjük is, na de ha szembe jön velünk az utcán, akkor nem. Ha a leszbikusok szőkék, esztétikailag rendben vannak és nagy a mellük, esetleg iszapban birkóznak, akkor nincs probléma. Ha két nő szereti egymást egy férfival az ágyban, az sokaknak maga a megtestesült álom. Ellenben a kigyúrt férfiszerelem, illetve a kevésbé vonzó, kéz a kézben sétáló leszbikus párok, úgy általában még mindig kiverik a biztosítékot a legtöbb embernél.
Emberek, életek
Az éremnek, mint mindig, most is van egy másik, sokkal fontosabb oldala. Az emberi oldal, ami soha sem általánosítható. Semmi sem írhatja felül azt az egyszerű tényt, hogy mindannyian emberek vagyunk. Azok, akik valamiért máshoz vonzódnak, mint amit a legtöbben normálisnak tartanak – vagy ami a természetből adódóan sokak számára logikus lenne –, mégis csak emberek. Minél direktebben jön szembe veled a téma, annál nagyobb a pofon józanító ereje, hogy az LGBTQ-jelenség bizony a te környezetedben is előfordulhat. Soha sem tudhatod, melyik ember milyen beállítottságú, tehát a nyitottság ma már nem csak egy hangzatos fogalom, hanem egy igen hasznos tulajdonság. Mondjuk amikor egy főiskolai barátnőd a kínai kaja fölött közli veled egyszerűen, hogy ő bizony egy lányt szeret. Nyeled a kínai tésztát, meg egy nagyot, aztán megy az élet tovább. Vagy a diplomaosztó bulidra az egyik hatvan feletti külföldi egyetemi vendégprofesszor, akitől végig rettegtél a tanulmányaid alatt, elhozza a csaját, akivel évek óta együtt él, aki egyébként egy nagyon komoly nemzetközi segélyszervezet elismert szakértője és tudod, hogy legalább három könyvet akartál tőle elolvasni a könyvtárban. Ha minden jól megy és túl vagy az első ámulaton, mire az egyik férfikollégád meséli boldogan, hogy a barátja hamarosan hozzá költözik, már rutinosan gratulálsz. Hiába, nem csak a társadalom fejlődik, de az egyén is folyton tanul. Példákon keresztül leginkább, ha már a tapasztalás ebben az esetben nem adatik meg mindenkinek. Gondolj bele, mennyire embertelen, hogy leélsz az azonos nemű kedveseddel húsz-harminc évet, közös a hitel a házon, közös a kutya, de te mégsem lehetsz ott a halálos ágyánál, mert a családja nem fogadja el a kapcsolatotokat. Így egyszerűen nem engednek be a kórházba, mert látni sem akarnak. Nem búcsúzhatsz el. Nincs rá semmi jogod. Esetleg céges családi nap lesz, de te nem mehetsz, mert cikik vagytok együtt. Annyira cikik, hogy félő, ha kiderül az igazság, akkor a párod elveszíti a munkáját. Ha nem állhatsz oda a társad mellé az anyja temetésén, mert szégyell a család. Ha inkább fogcsikorgatva megházasodsz, lesz egy gyereked, vagy kettő, mesterséges megtermékenyítéssel, vagy nagy szenvedések árán, boldogtalanul élsz le egy életet, boldogtalanságra ítélve mindenki mást is körülötted, ahelyett hogy felvállalnád a másságod. Amikor tizenévesen öngyilkosságot latolgat az ember, mert tudja, hogy ő „más” de nincs kinek beszélni erről, mert akkor nem lesznek barátaid, elfordulnak tőled a szüleid. Ha lemondasz a fél-életed boldogságáról, és inkább kábítószerhez nyúlsz, hogy tompítsd az agyad, csak ne szégyenítsd meg anyádat a másságoddal, amíg él, mint George Michael? Komoly emberi tapasztalások ezek.
Kényszer vagy elfogadás?
Ennek ellenére nem várhatja el senki, hogy kedveld a kirakatba tett másságot vagy a parádét. Talán pont annyira visszatetsző lehet, mint bármelyik kirakatba tett hetero-szerelem. Ez is, az is felesleges, hiszen az igazi szerelmet nem kell színpadra vinni, hacsak nem kell valamit, valakinek kétségbeesve bizonygatni. A szerelem két felnőtt ember közötti magánügy. Ezért senki szexuális beállítottsága nem kellene, hogy érdekeljen senkit, amíg nincs ebben személyesen érintve. Egyszerűen azért, mert addig nincs hozzá köze senkinek. Amíg téged hagynak szabadon választani, a nemi beállítottságodnak megfelelően, és nem kényszerítenek, hogy olyat válassz társul, akivel maximum barátságot tudsz elképzelni, esetleg egy közös hajfestést vagy csúzlizást, igazán te sem korlátozhatsz másokat ebben. Nem az kellene, hogy meghatározzon egy embert, kivel bújik ágyba. Sokkal inkább az, milyen a lelke, a viselkedése, mennyire jó ember. Ha belegondolsz, számít neked, ki várja azt az embert otthon, ha boldog? Számít ki az, aki meg tudja nyugtatni, ki az, aki szereti, akivel át tud menni kézen fogva ezen az életen? Ha briliáns elme, kreatív szakember, istenáldotta fodrásztehetség, mint mondjuk Leonardo Da Vinci, Platón vagy Michelangelo? Ha jól teljesít a munkában, ha jót lehet vele beszélgetni? Ha segít a bajban és tudod, hogy számíthatsz rá?
Fel kellene tenni a kérdést, hogy megér-e ennyi egyéni drámát az, ha nem fogadja el a társadalom a másságot? Mit kell beáldozni azért, hogy elfogadja? Mennyire éri meg a kikényszerített alakoskodás? Az LGBTQ mindig is létezett és mindig is lesz, legalábbis az antropológusok, a történészek és a régi feljegyzések szerint. A kérdés az, mennyire tudsz vagy akarsz ezzel a jelenséggel megbékélni, ha szembejön veled. Senki sem kényszeríthet, hogy fogadd el, ennek az írásnak sem ez a célja. Mégis, ha teheted vagy akarod, hangzatos ideológiák helyett, gondold át még egyszer az emberi oldalát. Vajon milyen lenne az életed, ha nem szerethetnéd szabadon azt, akit választottál?
(Képek: Worldpress)
Lung Andrea
MA Counseling
Felhasznált források:
(1) American Psychiatric Association, 1987; see Bayer, 1987, for an account of the events leading up to the 1973 and 1986 decisions
(2) Jones, 1957, pp. 208-209, from the American Journal of Psychiatry, 1951, 107, 786).
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Fontos! A lélekgondolat.blog.hu független bármely politikai vagy vallási nézettől, és tevékenységével sem kíván semmilyen konkrét politikai vagy vallási szervezetet támogatni. A mai jelenségek emberi és szociálpszichológiai oldalára hívja fel a figyelmet. A blogbejegyzésekhez hozzáfűzött kommentek nem a lelekgondolat.blog.hu nézeteit tükrözik. Bloggereink a posztokat támogató szándékkal írják, de a hozzászólásokat nem tudják befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Ezért kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek! A szélsőséges megnyilvánulásokat moderáljuk!
...Az emberi oldal... Ez az, amit szerintem a leginkább mindenki hiányol ebben az országban... Van sok régi munkatársam, akik itt-ott-amott élnek külföldön... és nem mondják, hogy kolbászból van a kerítés. Sokan jól élnek, de dolgoznak is keményen. Sokan azt is mondják, hogy nem élnek jobban anyagi szempontból mint itt, hiszen kiadások stb. 
Funerals are never the same. They are unique like the ones who departed from life. People in black, flowers, 
Lenéznek és megaláznak a munkahelyemen. Mert megtehetik - legalább is ezt gondolják, hiszen ezek a vezető beosztású férfiak még így szocializálódtak 1970-ben, és erre nevelték fiaikat. Az ő generációjuk a nőt meghágja és kifigurázza, így jelenleg is kétfelé osztják a nőket: akiket "meg kéne húzni" és akiket "bottal nem piszkálnának", de bárhová is tartozzék a nő, mindig gúny tárgya lesz. 
Remélem - ha Isten is úgy akarja - akkor most már egészséges maradok. Meggyógyultam, és úgy néz ki minden rendben. Visszanézve, nem tudom, hogy tudtam ezt az egészet végigcsinálni. Honnan volt annyi erőm... Itt volt a két kicsi gyerekem, nem engedhettem meg magamnak, hogy elengedjem az életet. Egy szombaton kezdett hullani a hajam a kemótól. Az a hétvége kemény volt. Hétfőn reggel nyolckor már a fodrásznál voltam. Letolattam a hátközépig érő hajamat kopaszra. Azt mondtam, ok, ez most egy lépés előre. Ezen is túl vagyok. Tudod, most így visszagondolva azt kell mondanom, hogy nem csak elvett tőlem ez a betegség. Nagyon sokat adott is. Megtanultam értékelni az életem. Azt, hogy élek. Meg akarom élni az életem minden pillanatát. Már nem foglalkozom olyan apró dolgokkal, amiken régen felhúztam volna magam. Megtanultam különbséget tenni fontos és jelentéktelen között. A gyerekeim a legfontosabbak. Minden csak utánuk jön. Megtanultam értékelni az időt. Nincs időm felszínes barátságokra, semmitmondó dolgokra. 
Nem mindenáron akarok gyereket. 
Amikor megismertem a barátnőmet, neki már volt két kisfia. Megváltozott az életem velük. Család vagyunk. Rájöttem, hogy az életben sokkal fontosabb dolgok is vannak, minthogy sikeres legyek a munkámban. 
Az a baj, hogy az emberek nem tudják milyen rövid is az élet. Amikor az ember megöregszik, elkezd azon gondolkozni, hogy is lehetett volna, mennyire más lehetett volna az élet. Egyszer csak rájön, hogy mennyi mindent kihagyott, elszalasztott. Olyan dolgokat, amelyek ott voltak az orra előtt. Csak ki kellett volna nyújtania a kezét, hogy megragadja a lehetőséget. De nem. Az ember könnyelműen nem él a lehetőségekkel. Talán pont azért, mert az annyira egyszerű lenne. Nincs annál rosszabb, mint megbánással élni. Minden nap azon gondolkozik az ember, mennyivel több mindent kipróbálhatott, csinálhatott volna. Most már nem lehet sokat tenni ez ellen. Pedig nincs annál rosszabb, mint ezekkel az elszalasztott lehetőségekkel együtt élni.