Lung Andrea oldala

Lélekgondolat

Lélekgondolat

Születésnap, Nélküled

2015. augusztus 28. - Andrea Lung

mamakez.jpgMég akkor is sokáig nézem azt a helyet, amikor már régen nem látom. Talán valamit elfelejtett elmondani, és talán még visszatérhet - reménykedem. De nem jön vissza. Csak a hiánya marad utána, mint valami horpadás a térben.
Murakami Haruki

 

 

 

 

Arany Drágaságom!
Mondd, hová tűntél? Hova lettél hirtelen? Tudom, hogy mondtad nekem százszor is nevetve, néha mérgesen, hogy senki sem marad meg magnak és egyszer mindenkinek mennie kell. Soha nem hittem neked. Pedig annyira akartad, hogy felkészüljek erre a napra. Biztos voltam benne, hogy mi ketten igenis megmaradunk egymásnak örökre. Csak mások halnak meg. Mondogattad néha, hogy már te is mennél. Igaz, ezt soha sem hittem el neked. Tudtam mennyire szeretsz élni. Végül ebben nekem lett igazam. Még akkor sem akartál igazán menni, amikor tényleg mondták a neved. Legalábbis azt mondtad valakinek, amikor csendesen ültem melletted a kórházban és fogtam a kezed, hogy még nem mész, most még nem. Nem tudom, kivel alkudoztál. Azt sem, hogy vajon láttál-e még engem, tudtad-e, hogy tényleg ott vagyok. Azt hiszem küzdöttél, hogy ne akkor vedd az utolsó lélegzetet, amikor ott vagyok veled. „Ne menj el” - mondtad és kerested a kezem. Még a testedben ott voltál, de a lelked már a halállal táncolt. Ültünk és vártunk. Nem értette senki. Délben még jóízűen ettél. Egyedül.

Némán, magamban mondtam neked, hogy menj, ha menni kell. Majd elleszek valahogy. Azt is, hogy mennyire szeretlek. Magamban, mert mi soha sem érzelegtünk. Sokszor ültünk csöndben kézen fogva. A szavak nem valók mindenkinek. Minden alkalommal visszaintettem még az ajtóból, hogy „Viszlát Drágaságom”. Azt jelentette, mennyire szeretlek. Szerettem visszalépni még egyszer a szobádba, mert tudtam előre, hogy majd nevetni fogsz. Olyankor mindig ragyogott a szívem. Nem akartalak visszahúzni, mégis úgy éreztem, ahogy ültem melletted, hogy miattam újra meg újra erőre kapsz. Tudom, hogy nagyon szerettél. Ültem, néztelek, és arra gondoltam, milyen szörnyű, hogy ma már meghalni sem lehet tisztességgel. Se egy paraván, se egy csendes szoba, csak két őszintén megrettent szobatárs, mi, te és a halál. Nem tetszett ez a felállás. Mondogattam hangosan, hogy nem kell félni és nincs semmi baj. Most már megmondom neked őszintén, nagyon féltem én is. Tudtam, hogy most már tényleg nem kapunk több halasztást.

Nem akartam mozdulni mellőled. Te is ott voltál azonnal, mikor én megérkeztem ebbe a világba. Akkor nekem is ott kellett most lennem veled. Láttam, nem adtad könnyen magad. Nagyon büszke voltam rád. Te még a halállal is szembe mertél állni. Valahogy mégis ez volt az egyik legszebb kalandunk ebben az életben. A haldoklás nem szép. De ha annyira szeret valakit az ember, ahogy mi szerettük egymást, nagy ajándék, ha a sors megengedi, hogy együtt legyünk az utolsó órában. Nagy feladat. Közös utazás, ahol valakinek máshova szól a jegye. Kicsit olyan, mint a születés. Csak éppen elmegyünk érkezés helyett. Hálás vagyok neked, hogy megvártál és megengedted, hogy amíg lehetett, elkísérjelek. Még soha nem láttam milyen az a haláltusa. Aztán egyszer csak ott voltam veled, és néztem, ahogy táncolsz a közepén. Mindig mindent megtanítottál nekem. Még akkor is tanítottál, amikor észre se vettem. Most megtanítottad nekem a legnagyobb leckét. Hogy a halál természetes. Mindenki babája. Az élet rettegett, de nagyon is valóságos pillanata. Hogy nem maradunk meg magnak. Mindig igazad volt.

Aztán jött a telefon és menni kellett. Jöttek értem gyorsan, feketében. Mondták, akkor most megnézhetünk. Tolakodtam az ajtóban, mert ilyen nincsen, hogy meghaltál. Te mégis ott voltál, kiterítve. Úgy mondják régiesen. Mert az nem volt ravatal. Nem volt virág, nem volt gyertya. Semmi magasztos. Csak a tény, hogy meghaltál. Mintha vártál volna minket abban a kegyeleti szobában. Nem az a hely volt, ahol én este hagytalak. Voltam a régi szobádban, megnéztelek. Biztos legyen a dolog. Már nem volt ott az ágyad sem. Mondták a többiek, hogy miután elmentem éjjel, te már nem mozdultál. Olyan jó, hogy akkor még visszaléptem megcsókolni a kezed. Nem tudom érezted-e, de minden hálámat beletettem. Mindig mondtad, hogy a halottakat igenis meg kell nézni. Rendesen el kell búcsúzni. Nem bántanak azok már, és amúgy sem a halottaktól kell felni, hanem az élőktől! Tudod én nem halottat láttam. Csak Téged láttalak. Az emberek úgy általában viszolyognak a holttestektől. A horrorfilmek szerint a halottak félelmetesek. Te meg olyan szép voltál, olyan sima volt az arcod, mintha egy fiatal lány lettél volna. Néztelek, megigazítottam a hajad, és azon gondolkoztam, mennyire hasonlítok rád. Önzés tudom, de felfedeztem az arcodban a saját vonásaimat. Megmutattad nekem a saját mulandóságomat.

Nem tölthettem sok időt veled ott. Manapság a kegyeleti szobában is sietni kell. Jöttek mások. Sokan haltak meg akkor éjjel. Pedig nekem még nagyon kellett volna, hogy üldögélhessek egy kicsit veled. Ahogy szoktunk, egyszerűen, csöndben. Talán ez fáj a legjobban, hogy ezt nem lehetett. Hallom most, ahogy mondod: "Jól van, mit lehet csinálni, senki sem tehet arról, hogy pont akkor ilyen sokan haltak meg!" Pedig ha fogadnom kellene, akkor arra tenném a pénzem, hogy olyan napot választottál, amikor szerényen, csendben meg lehet halni. Minden felhajtás nélkül. Az könnyebb a gyerekeknek is. Nem jó gondot okozni senkinek. De most pont olyan szerencsétlenül tehetetlen vagyok, mint amikor elhagytál egyszer kiskoromban a szánkóról abban az idétlen kezeslábasban, ami teljesen mozgásképtelenné tett. Nem hallottad, hogy kiabálok utánad. Csak akkor voltak nagyobb gyerekek, akik tudtak neked szólni. Most meg azt se tudom, hol keresselek vagy kinek szóljak, hogy szóljon neked. Azt se tudom, hogy kinek sírjam el a bánatom, azt, hogy nem talállak, mert eddig mindig mindent neked mondtam el.

Idegesítő, amikor azt mondják, hogy „92 volt? De szép! Akkor nem szabad szomorkodni!” Szerintem ezek bolondok Drágaságom! Nekem 192 év sem lett volna elég veled. Kiszámoltam, hogy te annyit éltél, hogy ha az én mostani koromat megszorozzuk kettővel, még az sem teszi ki a te éveid számát, pedig a világ szerint már nem vagyok gyerek. Ha engem kérdezel, pont ma egy hónapja nem vagyok gyerek többé. De persze ezt senkinek sem kell tudnia, igaz?

Még mindig nem fogtam igazán fel, hogy többé már nem vagy. Ma van a születésnapod, és nem tudlak felhívni. Ilyen még soha nem volt. Eddig mindig tudtam, hol vagy. Életemben először nem tudom. A többiekkel ellentétben én még csak nem is álmodtam veled. Ezen kicsit meg is voltam először sértődve. Aztán rájöttem, hogy akkor biztos megszakadna a szívem, úgyhogy jobb is. Szóval nem haragszom. Azért jó lenne tudni, hogy merre vagy, mert rosszul viselem ezt a helyzetet és az, hogy nem létezel már, nekem nem magyarázat. Úgy ülök itt a közös kis világunk kapujában, mint akit váratlanul kilakoltattak. Mert ahogy nem vagy már, úgy a világunk sincsen. Igaz, egész nap beszélgetek veled magamban, mint valami zavarodott, de ez tudod Drágaságom annyi csak, mintha hánynám arra a bizonyos falra azt a sok borsót. Annyi mindent elmondanék neked! Például, hogy mennyire utálom, ha vicces történeteket mesélnek rólad. Múlt időben. Bosszant. Nekem még nagyon is jelen idő vagy.

Akkor inkább tegyünk úgy, hogy nem történt semmi. Ma volt az a jó kis műsor, amit annyira szeretsz. Kész vannak a székek is végre. Biztosan tetszene neked. Az almák persze megint kukacosak. Esnek le fáról. Semmi újdonság. Három hétig kánikula volt. Utána vízözön, aztán megint meleg. Képzeld el, beszakadt az út is sok helyen. Őrület, nem? Gyorsan mennek a napok, mégis valahogy megállt az idő. A gyász nagyon kiszámíthatatlan. Úgy szakad rá az emberre néha a valóság, mint a kánikula vagy a vihar. Te, mondd csak, a másvilágon milyen az idő? Azt mondják, ott minden tökéletes. Azért nem vágyik senki vissza az élők közé. Mit csinálsz egész nap? Van krémes? Virágok? Zene? Kivel töltöd az idődet? Vagy ott nincs is idő? Lehet ott táncolni? Különben is hol van a másvilág? Látsz engem? Vagy hallasz? Vagy már el is felejtettél? Igaz, ezt nem hiszem. Mindenesetre, amíg nem hallok megint felőled, vagy nem jössz elém megint, én minden nap gondolok rád. Egyszer majd csak elmúlik ez lehetetlen állapot és újra találkozunk. Addig meg igyekszem nem szégyent hozni rád.

Viszlát Drágaságom... Boldog születésnapot!

 


Kérlek, tartsd be a Jogi és adatvédelmi szabályzatunkat!

andrealung139165ff.jpgSzerző: Lung Andrea
További írások a szerzőtől: Lélekgondolat
Facebookon is követheted Andrea hivatalos oldalát


Fontos! A Lelekgondolat.blog.hu független bármely politikai vagy vallási nézettől, és tevékenységével sem kíván semmilyen konkrét politikai vagy vallási szervezetet támogatni. A blogbejegyzésekhez hozzáfűzött kommentek nem a Lelekgondolat.blog.hu nézeteit tükrözik. Bloggereink a posztokat segítő szándékkal írják, de a hozzászólásokat nem tudják befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Ezért kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek! A szélsőséges megnyilvánulásokat moderáljuk!

A bejegyzés trackback címe:

https://lelekgondolat.blog.hu/api/trackback/id/tr637734672

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása