Terrorista, terrorcselekmény, terrorizmus, terror elleni harc, terror. Mára ezek a kifejezések legalább annyira gyakran pörögnek a hírcsatornákon, mint az, hogy adó, áfa, gazdaság, politika, lakos, infláció. Ma már csak akkor kapjuk fel a fejünket, amikor elég közel történik valami hozzánk. Párizs megrázó, Libanon fölött elsiklunk, Szíriához meg már valahogy hozzászoktunk. Arctalan terroristáktól retteg a világ. Ma már nem csak könyörtelennek tűnő, távoli hírek a terrortámadások, a technikai fejlődés jóvoltából már színes felvételek jutnak el nappalinkba a hidegvérű kivégzésekről. Elhűlten nézzük a képeket, és teljesen jogosan, valahogy nem érzi magát az ember biztonságban. Miközben a terroristákat nem tartjuk se normálisnak, de még csak embereknek sem. Nem feltételezzük, hogy vannak érzéseik, miközben zavarodottan zokogó öngyilkos merénylők utolsó pillanatairól is láthatunk ma már felvételeket. Senkit sem lehet felmenteni tettének következményei alól, de joggal merül fel a kérdés, hogy egyes emberek hogyan és miért lesznek terroristák, milyen módon és körülmények között formálódik a karakterük gyilkoló géppé.

A terrorcselekményekről

A terrorcselekmények központi motívuma a hatalomszerzés és annak korlátlan gyakorlásának igényét jelenti, a teljes kontroll – legalább átmeneti időre történő – átvétele, de legalábbis a fennálló rendszer megbénítása. A legtöbbször bevetett és a legnagyobb visszhangot kiváltó figyelemfelkeltő eszközük a tömeggyilkosság. A hivatalos definíció szerint, akkor beszélünk erről a jelenségről, amikor egy személy több ember életét oltja ki közel azonos avagy azonos időben ugyanazon a jól behatárolható területen vagy helyzetben, előre eltervezett módon, szándékosan valamilyen eszme, politikai érdek vagy radikális csoport, esetleg valamilyen vallási meggyőződésből.
A terrortámadásokat a mögöttük álló szervezetek, jellemzően jó előre, részletesen megtervezik. Ez a terv általában nem tartalmaz semmilyen menekülési tervet a kivitelezők számára. Sokszor ezek a kijelölt, önként jelentkező, esetleg erőszakkal kényszerített emberek saját életüket is önkezűleg kioltják az akcióban, ezzel is nyomatékosítva tettüket és növelve az áldozatok számát. Az is gyakran előfordul, hogy menekülési terv helyett közvetett öngyilkossággal próbálnak véget vetni életüknek, úgy, hogy másokkal végeztetik ki magukat az események katarzisa és végső lezárásaként. Ilyen például az, amikor egy terrortámadást elkövető tömeggyilkos nem engedelmeskedik a helyszínen intézkedő rendőröknek, olyan patt helyzetet teremtve, hogy azoknak nem marad más választásuk, mint lelőni őt.

Ártatlanok, rosszkor, rossz helyen

A terrortámadások tömeggyilkosságai mindig nagy visszhangot váltanak ki, leginkább azért, mert ártatlan emberek halnak meg, sokszor egy számukra teljesen irreleváns személy, vallás vagy eszme miatt. A hidegvérű tervezés, céltudatos pusztítás mögött nem csak egyfajta meggyőződés, de erős érzelmi motivációk is állnak. Az eddigi kutatások alapján a legerősebb ilyen motívum a bosszúvágy és a harag, ami igazából nem, vagy csak közvetve irányul a tényleges áldozatok ellen. Inkább egy általuk megtestesített ellenségképet jelentenek a terroristáknak, akik valamilyen ideológiai elköteleződésből szolidaritást vállalnak egy áldozatnak vélt csoporttal, melynek veszteségét meg kell torolni. Vagyis gyakorlatilag bárki lehet egy terrorcselekmény áldozata, ha éppen rosszkor van rossz helyen. John Horgan, a Pennsylvania Egyetem professzora és a téma elismert szakértője szerint a terrorista tehetetlenségből és kilátástalanságból születik. A közhiedelemmel ellentétben ezek az emberek nem őrültek, instabilak, paranoiások, és nincsenek kényszerképzeteik sem, vagyis nem hangok parancsára cselekednek. Amiben mások, az nem más, mint az fordulat, hogy az empátiájukat az emberek helyett, a céljak és eszméik szolgálatába állítják. Az empátia elengedhetetlen a másokkal való kapcsolatainkban, és normális esetben, ha az empátia hiánya a hétköznapokban derül ki valakiről, akkor pszichopátiáról kell beszéljünk. A terrorista azonban elvileg nem pszichopata, hiszen valamilyen ideológia miatt mond le, vagy kényszerül lemondani bizonyos emberek vagy embercsoportok iránti empátiáról. Vagyis ennek fényében terrorista a felelős a tettéért. Sajnos a valóság ennél jóval bonyolultabb, hiszen egy terrorista nem eredendően gonosznak születik. A körülményei hatására, ideológiai nevelés következtében válhat azzá. Ha valakit gyerekként elragadnak otthonról, hogy "katona" legyen belőle, hatévesen kivégzéseken vesz részt, soha többet nem látja az anyját, és szeretet helyett csak ideológiai nevelést kap, nehéz lenne normális viselkedést elvárni tőle, hiszen nem nevelkedett normális körülmények között. Nem született pszichopata, de feltételezhetően komoly traumákat hordozó ember lesz, mely értelemszerűen befolyásolja majd a későbbi viselkedését.

Érdek, kultúra, eszmék

A terrorszervezeteknek fontos, hogy tettüket elismerjék, lehetőleg hírnév formájában, hogy a magasztosnak vélt ügyük, meggyőződésük és saját szerepük is az ügy érvényesítésében nyomatékot kapjon. Maguk a terroristák – akik legtöbben fiatal férfiak vagy még tinédzserek – politikai, kulturális és az őket körülvevő eszmék miatt szinte elviselhetetlen belső feszültségben élnek. Az ilyen ember egyik legfontosabb mozgató rugója a harag. Eszközeik brutálisak, mert a terroristáknak meggyőződésük szerint nincs más lehetőségük arra, hogy ők is meghallgattassanak. Annyira kilátástalannak érzékelik a helyzetüket valamilyen vélt vagy valós hatalommal, ellenséggel szemben, hogy kizártnak tartanak mindenféle párbeszédet. Mivel ennek a feszültségnek, és az elnyomott helyzete valódi okának megszüntetése vagy megváltoztatása nem – így a feszültség enyhítése sem – áll a terrorszervezet és a jövendőbeli tömeggyilkos módjában, vagy legalábbis ez a szervezet meggyőződése, elégtételt próbálnak venni olyan csoportokon, embereken, szervezeteken, akik valamilyen módon emlékeztetik vagy közvetve kapcsolhatók az ellenségképhez. A személytelen áldozatokon korlátlanul kiélheti haragját a terrorista, miközben tehetetlenségét túlkompenzálva gyakorolja a hatalmát is, így próbálva legyőzni a saját tudatalatti halálfélelmét, jelentést adni az életének, egyben valamilyen tartalmat a létezésének. Az erőszak szükséges eszköz, a brutalitás mértéke elveszíti jelentőségét. Eközben a terrorista meg van róla győződve, hogy a társadalom kiveti magából, noha szerinte az elesettek érdekeit vagy a családja jólétét tartja szem előtt. A terrorszervezetek ezért tudnak komoly befolyással bírni az egyénekre, mert egy támogató család funkciója mögé bújva, manipulálják, eszmei támogatást nyújtanak. Egy idő után a tagok egyéni értéke elveszíti jelentőségét, csak a csoport személyisége, eszmeisége lesz fontos. Ha kell, megfélemlítik a szervezet tagjait, melyben a csoport célja fontosabb, mint az egyéni érdek, így a személyes áldozat a csoportért vagy egy ügyért magasztos, vagy elvárt tettnek számít, ami alól nem lehet kibújni.