Lung Andrea oldala

Lélekgondolat

Összeomlott világom

Amikor értesülünk szerettünk daganatos betegségéről

2017. december 19. - Andrea Lung

winter-road.jpgÁllok a szállodai szobában. Ledobom az utcai ruhámat. Kicsit olyan, mintha megpróbálnám ledobnám a gondjaimat is. Nem annyira megy. Belebújok a fehér fürdőköpenyembe. Úgy ölel át, mint valami kedves nagyanyó. Puha, meleg, tiszta. Indulnék a többiek után, de aztán eszembe jut, hogy még vissza kell hívnom gyorsan az orvost. Kétszer is keresett, amíg úton voltunk. Amióta volt L. műtétje, forró dróton vagyunk. El nem tudom mondani, mennyire hálás vagyok neki. L-el szerencsére minden ok, kiműtötték a jóindulatú daganatot, azóta minden sínen van. Azért is mertem eljönni. Kipihenhetem magam. Rám fér. Kétszer kaptunk rossz diagnózist két hét alatt, egyszer konkrétan kimondták, hogy nem tudnak már segíteni rajta. Mivel addig semmi baja nem volt, illetve nem ezzal kezeltél eddig, brutálisan nagy pofonnak éltem meg, amikor az orvos nagy szégyenkezve az arcomba mondta a kilátásainkat. Aztán kiderült, hogy vizsgálati hiba az egész, szó sincs ilyesmiről, a daganat műthető és a helyzet egyenesen bíztató. Azóta L. túl van egy műtéten, rendesen gyógyul, az egész gyomorforgató őrület a rossz diagnózisokkal csak rossz álomnak tűnik. Teljesen mindegy, valamiért így kellett lennie. Megyünk tovább előre. Halál: Mi 0:2 Ha!

Hívom az orvost

Biztos megint otthagytam valamit vagy megjött egy gyógyszer. Nagy vidáman hívom, hello, mizu? Röpke csend a vonal másik végén, aztán fegyelmezetten, kényszerítve magát, hogy összeszedett maradjon beszélni kezd. L daganata sajnos mégis rosszindulatú volt. A második szövettani viszgálat egyérteleműen kimutatta, áttört a nyirok rendszerbe is már, nagyon sajnálja. Nem tudnak segíteni, fel kell készülni a gyors romlásra és a legrosszabbra. Fogom a telefont. Megfordul velem a szoba vagy háromszor. Csörömpölve esett szét egy pillanat alatt az addigi világom. MI VAN? Nézem magam kívülről. Azt hiszem, valahogy kilépett a lelkem egy pillanatra a testemből, hogy ne álljon meg a fájdalom miatt a szívem. A Halál közvetlen közelről beleröhög az arcomba. Valami hideg kéz közben a gyomromat is megcsavarja és észreveszem, hogy egy ideje nem veszek levegőt MOST MI VAN? Kerdezem magamban hangosan, miközben hallom, ahogyan ismételgetem a telefonba gépiesen, hogy „Nem értem, ezt most nem értem, mert a múltkor minden jó volt” még hallom, hogy teljes nyugalommal közlöm vele, hogy „Nem a kemonak akkor nincs értelme. Nem teszem most már ki ennek.” Valamit magyaráz, sokáig türelmesen, de csak annyi marad meg, hogy bármikor hívhatom, ha kérdésem van.

Leteszem a telefont

Jár az agyam. Sokkot kaptam. Ez a sokk. Tanultam az egyetemeken. Figyelem a fizikai jeleket, mert az ember azért nem tud kibújni önmagából teljesen. Megörülök ennek a felismerésnek. Furcsa mód megnyugtat, hogy a sokk fizikai jeleit jegyzetelem a fejemben. Akkor nem ment el teljesen az eszem. Aztán a Realitás is egy pillanat múlva már úgy mar belém, mintha ezer éve ismerne. Gyorsan kódolom, hogy ez tulajdonképpen semmi más mint valami kontrollálhatatlan mértékű és hatalmú félelem. MI LESZ MOST? Lefagyok, csak az agyam jár szüntelen. Nem ez nem lehetséges. Ilyen könnyen nem fogom elengedni. Dühös leszek. Már megint ott állok szemben a Halállal, aki halálra neveti magát rajtam. Ezt a cselt most konkrétan beszoptam. Jön a Szégyen, aztán a Harag, aztán az emberi létem jelentéktelenségének savas gondolata. De egy csata még nem a háború, mondja megboldogult amazon Nagyikám a fülembe, és ha már elvileg én rá hasonlítok, aki az utolsó percig nem adta könnyen vissza az életet, akkor nekem most igenis bele kell állnom ebbe. Bele kell állni, mert amíg az ember él, remél. Ezerszer hallottam gyerekként ezt a hitmondatot. Meg azt is, hogy a semmiből, nem lesz semmi, úgyhogy akkor legyen erőből harc. Kirántom a láthatatlan kardom és gyerünk. Laptop kicsap, keres, keres, keres. Ha másra nem arra legalább tudom használni az összes egyetemi végzettségem, hogy megtalálok információkat mindenféle akadémiai, kutatási anyagokban. Az agyam a fegyverem. Megfeszül a testem, csak órákkal később veszem majd észre, hogy beállt a nyakam. Olyan sebességgel keresek, és dolgozom fel az információkat, hogy szinte nem is tudom tudatosan követni. De mire hajnalban elfárad a testem, már valahol felfogm, hogy nincs mit tenni. Elvileg orvosilag bevégeztetett, idő kérdése a hanyatlás. Túlélési idő 2-3 hónap. 60-90 nap. Nem lehet. Fájdalmasan konganak a számok bennem. Mennyire kevés már ez az örökkön meg az Óperenciás tengeren is túllal szemben? 

Nincsenek szavak

Nem lehet. Keresek tovább. Maradnak az alternatív gyógygombák, szerek, immunerősítők. Elköltöm két óra alatt a havi fizetésem. Nem számít! Úgy ráncigálom magamhoz a Remény ígéretét, mintha a saját életem múlna rajta... Ha már a kemóval fenntartásaim vannak és amúgy sem javasolják, nem veszíthetek semmit. Látom, ahogy a racionális akadémiai énem hangosan veszekszik a hittel teli lelkemmel. Ha hiszek benne, működhet. Minden működik, amiben az ember hisz. Mert ebben meg én hiszek rendületlenül. Belül azért megszólal halkan egy hang, lehet, hogy most ehhez kevés lesz a hitem. Összekuporodok a párnámon. A Halál és az Élet egymás mellett ül csendesen az ágyamon. Mintha az üzennék, hogy nincsen baj, ez az élet rendje. Csak az embereknek kevés az idő, amit kapnak a szeretteikkel.  A száz év vagy az ezer is kevés lenne. Fekszem, mint egy fázós kisgyerek. Csendesen betakar a Szeretet és a Gyász. Ráz a hideg, de nem tudok sírni. Lassan megnyugszom, de olyan mérhetetlenül nagy és nehéz szomorúság költözik belém, hogy alig tudok tőle levegőt venni. Mi lesz most? Hogy lesz tovább? Hogy lehet ezt feladni, elengedni? Érzem, ahogy a Remény gyengéden átkarolja a vállamat. Mire felkel a Nap, már tudom, hogy seogyan sem lehet. Most még nem. Majd ha már látom, hogy elköltözött mellőle a Remény és az Élet is bogózni kezdi a szalagot, ami összeköt minket, akkor majd talán. De addig még a holnap egy új nap. Mert amíg élünk, remélünk. Amíg remélünk, nem adjuk fel. De ha nem sikerül, ha minden tét ellenére nem nyerünk háborút, ha vége lesz a közös életemnek L-lel, akkor sem leszek egyedül. Ott lesz velem a Szeretet, hogy segítsen nekem, amíg a Gyász karonfogva vezet majd engem majd az új Életembe. Az Életembe, amit L. nélkül kell élnem majd. Az Életbe, amit el sem tudok képzelni. Amit nem akarok. Akkor sem, ha tudom, hogy nemsokára el kell majd fogadnom. Addig meg nincs más dolgom, mint megtenni mindent. Érte. Cibálni vissza az életbe, harcolni démonokkal, egy napon méltósággal elengedni, ha kell. De leginkább amennyire lehet, széppé tenni. Azt, ami maradt. Mindkettőnknek. Magunk miatt.

Kérlek, tartsd be a Jogi és adatvédelmi szabályzatunkat!

Szerző: Lung Andrea
További írások a szerzőtől: Lélekgondolat
Facebookon is követheted Andrea hivatalos oldalát


Fontos! A Lelekgondolat.blog.hu független bármely politikai vagy vallási nézettől, és tevékenységével sem kíván semmilyen konkrét politikai vagy vallási szervezetet támogatni. A blogbejegyzésekhez hozzáfűzött kommentek nem a Lelekgondolat.blog.hu nézeteit tükrözik. Bloggereink a posztokat segítő szándékkal írják, de a hozzászólásokat nem tudják befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Ezért kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek! A szélsőséges megnyilvánulásokat moderáljuk!

A bejegyzés trackback címe:

https://lelekgondolat.blog.hu/api/trackback/id/tr6513511687

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.