Lung Andrea oldala

Lélekgondolat

Egy legendás szerelem lenyomata

Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán

2015. szeptember 28. - Andrea Lung

"Nem tudtunk elszakadni egymástól, mert ez egy szenvedélyes nagy szövetség. De ezenközben itt, hogy mi hogy segítettük egymást. Pontosan úgy, mint a gyereknevelésnél... Nem úgy, hogy az ember, ezt mondom neki, meg azt mondom neki... a létezésemmel. Azzal, hogy az ember reggeltől-estig harcol, folyton kell, hogy elválassza a tisztát, a jót a rossztól... tulajdonképpen a színészpár azért nagyszerű, mert egyik sem vethet a másik szemére semmit."

Vannak szerelmek, melyek olyan hatalmasak, hogy azokat senki sem értheti meg azokon kívül, akik megélik. Vannak szerelmek, amelyek véget érnek, de soha sem múlnak el. Amíg tartanak - mi kívülállók-,  csak kapkodjuk a fejünket. Nem értjük, hogy lehet így szeretni. Hogy egyáltalán lehet így szeretni? Ez a pusztító, mindent felzabáló, értelmetlenül kusza valami lehet szerelem? Amikor valahogy, valamiért aztán mégiscsak végleg vége lesz, nem hisszük el, hogy ez lehetséges. Csóváljuk a fejünket megint csak és mondogatjuk: "Pedig mekkora szerelem volt!" Mert pont olyan érhetetlen számunkra az, hogy elmúlt, mint az, hogy egyáltalán létezett.

Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán szerelme is ilyen legendás szerelem. Sokan, sokszor próbálták elemezni, értelmezni, megfejteni. De talán elég, ha az ember csak csendben figyel. Most háttal egymásnak támaszkodva mesél a két szerelmes. Latinovits egy szerelmes levéllel írásban mesél. Ruttkai szívszorítóan őszintén, Latinovits halála után egy riportban beszél arról a különös, egyszerre engedô és birtoklô szerelemrôl, amelyben éltek. Megpróbálja elmondani nekünk, milyen volt ez támogató - pusztító érzelmi kötelék. Érzelem és értelem.

Nincs recept. Minden szerelem más. Van, amelyik holtában is örök. De az biztos, hogy mindegyik valamit taníthat Neked.Olvassátok, hallgassátok őket nyitott szívvel Ruttkai Éva halálának 29. évfordulóján.

Latinovits Zoltán utolsó levele Ruttkai Évához

"...Nincs nyugalom. Én is várok. Várlak, hogy elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked. Elvégeztetett. Ne hajtson hallgatásom és szomorúságom zajos helyekre, ne hajtson el gyötrődésem, várakozásom, töprengésem. Minden értünk fog történni, mert akarom. Mert Isten is így akarhatja. Kilazult karom a derekad körül, de a kezedet fogom. Ne siess, ne kapkodj, ne térj ki. Újraszüljük magunkat. Te is akard. Hogy együtt legyen jó. Ha talán nem is úgy, mint régen. Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a tűz. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend. Ne engedjük kihűlni magunk. Mert egyedül, mert egyedül olyan iszonyatos. Olyan nehéz. Ha nem buggyan fel úgy, mint régen a vágy, élesztgessük. Nem lehet másolni a voltot, mert már mások vagyunk... Úszom a vízben: a múlt fájdalmas simogatása. Kék könnyek tava. Benne a mi szerelmünk, a mi könnyeink is. Benne a régi szép sudár árbocok, a régi vitorlák tükörképe. Kagylók a nyakadról. A víz csillogása szíved csillogása. A szél hártyája a vízen: kezed nyoma. Lúdbőrzik a víz, mint a bőr. Mindenütt a mi tükörképünk. Mint a lidérc kóvályog a vízben, víz felett, a balatoni égen. A móló köveiben. Az utakon. A nádzizegésben. Szerelmünk itt jár, itt kísért, itt időz, igéz. Hordja ki a homokra a hullám szerelmünk szikrázó kavicsait. Nyomunk keresztalakban a homokban. Ha a múltamra emlékszem, Te is öleled az életemet, belefonódtál, rám szőtted életed hálóját, beleszőtted a hitbe a szerelem fonalát! Merre vagy? Hiányzol. Rettenetesen hiányzol. Már régóta hiányzunk egymásnak. És mégsem a szokás, a betegség éltetett tovább. A szenvedés újraszüli a szép lehetetlent. Kell, hogy kelljünk egymásnak. Hát kicsit kellessük magunk egymásnak. Töltsük meg a házat szeretettel. Rakjuk újra a kályhát, újra a tüzet. Éljük egymásnak a napokat. Költözzön vissza az ölelés, valamely késői józanabb, de maradóbb szerelem. Költözzünk vissza egymásba. Fáj a hiányod. Úgy hiszem, szárnyverdesve, topogva, ágaskodva, szeretlek. Ha még vagy. Ha neked ez elég. Ha Te is így akarod. Ha van még idő..."

(Válogatott levelek- Latinovits Zoltán)

A bejegyzés trackback címe:

https://lelekgondolat.blog.hu/api/trackback/id/tr947563334

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.