Lung Andrea oldala

Lélekgondolat

Markolni a semmit

Amikor a történet már régen nem a szerelemről szól

2017. február 18. - Andrea Lung

holding-hands.jpgSe veled, se nélküled. Nem okos, nem jó. Semmiképpen nem az, ami boldoggá tesz. Még akkor sem,ha éppen veled van, akármennyit is harcolsz érte, akármennyi más (reményteljes) lehetőséget, dolgot dobsz oda érte. 

Ha éppen nincs veled, akkor nincs semmi. Legalábbis szerinted, és persze szigorúan csak titokban benned legbelül. Mert azért, ha nincs veled éppen, akkor sem áll meg az élet. Sőt! Olyankor dübörög csak igazán! Olyankor vagy ott mindenhol, mindenkivel, mindenben benne. Jössz, aztán néha mész is. Hol ezzel, hol azzal. Esetleg a fixen bejáratott B opcióval. De csak féllábbal persze, nehogy elkapjon valami igazi, ahol elveszítenéd magad és a merev kirakat-boldogság helyett hirtelen pörgetne-forgatna egy újfajta valóság. Valami, ami igazából a szíved mélyére nézve nagyon is kellene neked. Ha nem lenne annyira félelmetes. Felemás létezés helyett egy valódi élet. Félelmetes helyzet, hiszen pontosan tudod, hogy ami felemel, az bizony le is ejthet. Bizonytalan kimenetel az ismerősen langyos mocsárhoz képest, amit úgy ismersz mint a tenyeredet, de amiben már csak akkor van valami élet, ha az ego-dráma alkalmanként akarattal belefúj egyet a zavarosba. De olyankor legalább történik valami, és valljuk be, ilyenkor a fortélyos félelem is tét nélkül igazgathat csak. Mind a ketten tudjátok, ha nincs cirkusz, akkor nincs semmi. Se szex, se meghitt percek, de még közös tv előtt elalvás se. Már régen nincs meg hozzá az a lendület, ami még bármit is meg tudna mozdítani benne, bármerre tovább tudná vinni. Zsákutca kiskapukkal. 

Már nem is hazudod magadnak, hogy ez nem igaz
Őszintén hirdeted, hogy ennek már régen vége, hogy nincs értelme, de még magadnak is hazudsz arról, hogy még mindig maradt valami legalul, ha nem is forró, de mindenképpen valami megkövesedett, ami miatt nem adod fel, nem engeded el, nem kezdesz új életet. Mert ahogy kinyílna az ajtó, két kézzel kapsz a kulcs után, hogy addig próbálkozz a törött zárral, amíg valahogy megint vissza lehet zárni. Így mindig marad a megszokott felállás. Egy unásig ismételt játszma, amiről lassan már azt sem tudod, hogyan vagy miért kezdődött el. Ha elgondolkozol ezen, mindig megnyugtat a tudat, hogy ez bármeddig tarthat még. Valahogy soha sincsen vége. Mindig újra lehet kezdeni. Pontosan tudod, hogyan, de azt már régen nem érted, hogy miért. Önpusztító játszma. De csak úgy, hogy más ne vegye észre, mi is zajlik benned igazán. Sebezhetőnek látszani nem divat. Csak a vesztesek gyengék. Közben csendben felemészt, élve megesz a helyzet, hiszen nincs benne semmi szerethető. Nem hagy neked sem egy fikarcnyi gyengédséget sem. Plasztik valóság, kamu boldogság, amiben semmi sem az, mint aminek látszik. Üres élet, hideg létezés. Tovább is van, mondjam még?

Azért nem olyan unalmas
Néha lehetsz áldozat, néha lehetsz ellenség is. Igaz, egy idő után már nem számítanak a szerepek. A közönség amúgy is egyre szenvtelenebb. Egyre olcsóbb a színjáték, mert egyre kiszámíthatóbb a darab. Már régen megtanulták, hogy nem lesz itt végkifejlet se, nem még hepiend. Időnként próbálsz ugyan te is, a másik is - akár ZS kategóriás -  töltelékszereplőket is berántani, hogy kicsit fordulatosabb legyen az előadás. Ők aztán egy ideig naivan, ám lelkesen, mindent megtesznek azért, hogy az élvonalba kerüljenek. Ott kártyáznak, ahol soha sem kaptak lapot és ahol csak ti tudjátok a játékszabályokat. Zsinóron rángatott sorsok. Önző játék. Itt a szerelem csak első vérig mehet. De csak a harmadikok első véréig. Mert ti mind a ketten sértetlenül szálltok ki látszólag mindig, hogy aztán az élvonalban egy éppen csak nem halálos döfést kapjatok, adjatok a másiknak. Megint. Újra és újra. Nem számít, hiszen ebben az ócska játékban, ti mindig kaptok a másiktól egy új életet. 

Nem hiszed el, hogy nem győzhetsz
Nem hiszed el, hogy egyszer az életben nem kaphatod meg, amit akarsz. Akkor is, ha olyat kergetsz, ami már régen nem létezik vagy sohasem volt. Olyannak akarod a másikat, amilyen nem lehet. Belátás helyett haragszol rá, mert tudod, hogy te másra vágysz legbelül. Talán nem tudod, hogy ez nem szerelem. Nem veszed észre, hogy összekevered a birtoklást a szenvedéllyel. Amikor úgy vélsz szeretni, hogy folyamatosan résen vagy, és büntetni sem vagy rest, ha megrendülni véled egy pillanatra is a megszerzett helyzeted. Amikor dacból nem akarod már a másikat boldoggá tenni, mert ha éppen veled van, meg kell fizetnie mindenért, amit szerinted ellened tett, és azt is, amit még tenni fog ellened. (Ahogy neked is meg kell fizetned nála ugyanezekért a bűnökért.) Persze szigorúan a szerelem nevében.
Az elvakult harc közben észre sem veszed, hogy ez már régen nem a másikról szól. Kizárólag rólad. Beleragadtál a saját elvárásaid, sérült énképed és rezgő önbecsülésed csapdájába. Hogy nem tudsz, nem akarsz szembenézni önmagaddal, a viselkedéseddel, a döntéseid következményeivel, az igazi vágyaiddal. Hogy nem tudod még mindig, hogy a szerelemben nem győzünk. Egyikünk sem. Soha.

A szerelem nem erről szól
A szerelemben leteszem a fegyveremet, ahogy te is leteszed a tiédet. Önként. Nem azért, mert kényszerít a másik, hanem mert így szeretném. Nem akarlak bántani, és elhiszem, hogy te sem akarsz bántani engem. Nem akarok föléd kerekedni, nem akarlak leigázni, megsemmisíteni, ahogyan te sem akarsz fölöttem magasodva árnyékot vetni rám. Melletted akarok állni. Fel akarok emelkedni veled, jobbá szeretnék válni a szerelmed által. Elfogadlak, ahogyan vagy, annak, aki vagy, és remélem, hogy te is ezt szeretnéd. Akkor is, ha tudom, hogy sebezhetővé válok eközben. Magamat teszem azzá, mert vállalom a veszélyt, amit én is jelentek neked. De ez csak akkor lehetséges, ha nem csak önmagad tükröződését keresed a másik szemében. Amíg nem látom a másikat, csak önmagamat, nem szerethetek igazán, hiszen nincsen kit. Akkor csak én vagyok a fontos. Csak magamat szeretem. Egy elképzelést, egy árnyékot, egy ideát keresek a másikban, ami csak az enyém. Ilyenkor nem a másik kell, hanem aki lehetek mellette. Akkor is, ha ez nem a legjobb énem. Akkor is, ha tudom, boldogtalan vagyok, de nem merem felvállalni a változás fájdalmát. A birtoklás nem szerelem. Ahogyan a megszokás, a tudatos játszmák, a manipuláció sem az.

A veszteség fáj
Hiába fáj, amíg nem fáj eléggé. Ennek a játszmának csak akkor lesz vége, ha egyszer elég lesz a harcból. Ha beleállsz abba, hogy fájjon. Legyen meg, ha fájnia kell, ha ez az ára a fejlődésnek. Csak az fáj, ami egyszer értékes volt. Csak az fáj, ami jelent valamit. A csalódás, hogy nem sikerült. Hogy megbuktunk benne durván, mind a ketten. Igen, mind a ketten. Ha végre meglátod a másikat is ebben a drámában, rá fogsz jönni, hogy nem nyert senki és nincsenek vesztesek sem. Akármennyire is úgy látszik talán elsőre. Mindegy, hogyan vagy ki miatt lett vége. (Te is tudod legbelül, hogy egy igazán jól működő kapcsolatba nehezen férhet bele egy harmadik.) Ha kicsit megnyugszol, meg fogod érteni, hogy a másik is, ahogy te is, halálos sebeket kapott. Hogy neki is fáj. Akkor is, ha ő volt az, aki végül erőből tovább lépett. Engedni kell. Lépni kell. Csak az emlékek maradnak, az élet megy tovább. A közös időt nem veheti el senki. Nem jó letagadni. Nem érdemes meghazudtolni. Mindaz, amit megtanultál a másiktól, amit megéltetek együtt, örökre veled marad. Mégis, ami már nem szolgál egyikőtöket sem, jobb szépen elengedni. Nem azért, mert vesztettél. Sokkal inkább mindazért, amit ezzel mind a ketten nyertek majd.

hands.jpg

 

Kérlek, tartsd be a Jogi és adatvédelmi szabályzatunkat!

Szerző: Lung Andrea
További írások a szerzőtől: Lélekgondolat
Facebookon is követheted Andrea hivatalos oldalát


Fontos! A Lelekgondolat.blog.hu független bármely politikai vagy vallási nézettől, és tevékenységével sem kíván semmilyen konkrét politikai vagy vallási szervezetet támogatni. A blogbejegyzésekhez hozzáfűzött kommentek nem a Lelekgondolat.blog.hu nézeteit tükrözik. Bloggereink a posztokat segítő szándékkal írják, de a hozzászólásokat nem tudják befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Ezért kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek! A szélsőséges megnyilvánulásokat moderáljuk!

 

 

Amikor jobb nem beszélni

635898753504476015-1619945331_grief-angel.jpgNem írtam eddig az olaszországi busztragédiával kapcsolatban, pedig a gyász és a veszteség fontos téma a
blogomon. Nem azért nem írtam, mert engem nem érintett meg ez a tragédia, sokkal inkább azért nem írtam, mert eddig nem éreztem azt, hogy tudnék érdemben valamit is hozzá tenni ehhez a felfoghatatlan tragédiához. A gyász első szakasza a sokk birodalma. Ott vagyunk most együtt valahol mindannyian valamilyen formában. Mégis azt gondolom, vannak olyan helyzetek az életben, amikor a legjobb hallgatni.

Nem voltak hozzátartozóim a buszon. De akár lehettek volna. Soha nem lehet tudni. Szeretjük hinni, hogy ezek a tragédiák csak mással történhetnek meg. Nem hozott fel bennem régi, fel nem dolgozott emlékeket, meg nem gyászolt veszteséget sem ez a tragédia. Nem vesztettem el a gyermekemet. De még ez is bármikor megtörténhet, ahogy veled is. Mégis van egy furcsa kötődésem, hiszen pont a Szinyei gimnáziummal szemben van az irodám. Aki itt rendszeresen erre jár tudja, hogy a gimnázium nem a bejáratán innen és túl kezdődik és végződik, sokkal szélesebb annál. Máskor úgy lüktet benne az élet és a remény, hogy az utcafronti sárga falak soha sem tudnak igazán határt szabni ennek. Máskor. Most gyertyák vannak, ameddig a szem ellát. Gyertyák, virágok, döbbent és síró gyerekek, felnőttek. Egy egész nemzet gyászol. Ki így, ki úgy.

Nem szólaltam meg eddig ebben a témában, mert nem éreztem, hogy itt lenne az ideje vagy helye annak, hogy bármit is hozzátegyek egy olyan helyzethez, amire nem elegendőek a szavak. Hiszen nem vagyok érintve annál jobban, mint bárki, aki kívülállóként döbbenten szemléli az eseményeket. Nem voltam a helyszínen. Nincsenek információim, nem vagyok hozzátartozó, sem elsővonalbeli szakember, aki most ott teszi a dolgát, ahol kell. Semmi sem jogosított fel arra, hogy bármit is kommunikáljak az együttérzésemen kívül. Ahogy másokat sem a hozzám hasonló helyzetben. De ember vagyok, és szeretnék is az maradni mindig minden körülményben, ezért kell most mégis megszólalnom. Nem csak nekem, hanem minden magát valamilyen pozitív érték alapján meghatározó embernek, aki még tudja mit jelent az, hogy emberség, tisztelet, együttérzés, kegyelet. Nem felejti el azt a gondolatot, hogy ember vagyok én is, ezért látom, felfogom, átérzem a másik ember problémáját, tragédiáját. Ha nem tudok mást tenni, akkor csendben együtt érzek. De semmiképpen sem öntök olajat a tűzre, valamilyen egyéni okból, aminek talán még én sem vagyok tudatában pontosan.

Ilyen helyzetben mindenki segíteni, tájékoztatni akar, mert ez tűnik a leglogikusabb dolognak. Össze kell tartani a bajban! Igaz, hogy ha nem figyelek oda, többet ártok, mint teszek az ügy érdekében, de ez a gondolat sokaknál elveszett a billentyűzetet nyomogatva. Katt, katt megosztom. Azta! Megosztom ezt is! Nem tudom ugyan, honnan van, de megosztom, segíteni akarok, részt akarok venni... Vagy ami még rosszabb... nem tudok ugyan segíteni, de a szelek szárnyát meglovagolva, legalább figyelmet tudok magamnak kicsiholni. Írok egy cikket, ami minden emberi érzést mellőzve számol be a tragédiáról, vagy éppen ellenkezőleg, olyan szülői érzésekre alapoz, ami annak is fáj, akivel nem történt meg semmi hasonló. Mindegy, csak nőjön az olvasóim száma. Tragédia ide vagy oda, ez akkor is csak egy virtuális marketingtér és az oldal látogatottsága pengőben mérhető. Akkor is, ha elveszíteni egy gyereket, egy szeretett embert az ember egyik legnagyobb tragédiája.

Megosztom a lángoló busz képeit, videóját, hogy legyen min szörnyülködni együtt. Nem gondolok bele abba, mit éreznék ezt látva, ha engem közvetlenül érintett volna ez a tragédia. Ha én vártam volna haza a gyerekemet, ha nekem nem jönne haza onnan a kedvesem....Nem számít, hogy a hozzátartozóknak többet jelentenek ezek a képsorok, mint egy sima szenzáció. Abba se gondolok bele, vagy csak nem érdekel, hogy akik valamilyen csodának köszönhetően túlélték ezt a rettenetet, ezek a képsorok örökre az emlékezetükbe égtek... Nem gondolom át, mi lenne, ha a helyükben nekem kellene percenként szembesülnöm ezekkel a beszámolókkal. Aztán megosztom gyorsan az új praktikus receptet is, mert tényleg mennyire jó is az az unikornisos piskóta, nem??? Majd amint lehet, megosztom az áldozatok képeit is, melyeket őszinte gyásszal kommunikált egy egyesület vagy csoport, hogy lehessen archoz kötni ezt a tragédiát. Megosztom akkor is, ha soha nem jártam se foci, se hokipályán és nem ismertem az érintettet személyesen. Akkor is, ha igazából belenézek a szívembe és tudom, hogy már régen átléptem azt a határt, amit a közösségi média nélkül soha nem lépnék át. Maradna, a csendes és tiszteletteljes: „Nem ismertem, tragikus dolog ez, nyugodjon békében.”

Pedig a döntés kizárólag az enyém. Mindig eldönthetem, van-e bennem emberség és meddig vagyok hajlandó a szenzáció, az információ kedvéért kivetkőzni belőle. Meg azt is, hogy tudok-e még tükörbe nézni ezek után. Mert a virtuális viselkedésed is ad egy tükröt rólad. Amiért pont annyira vagy felelős, mint a fizikai világban megtett lépéseidért. Ezért legközelebb, mielőtt megosztasz valamit, írsz egy hatásvadász bejegyzést, nyúlj le a lelkedbe és gondold végig, ha téged érintene ez a dolog, akkor is megosztanád-e ebben a formában ezt a tartalmat? Aztán vedd le a kezedet egy pillanatra a billentyűzetről, és pár percig maradj benne a gondolatban. Sok mindent másként látsz majd! 

Őszinte részvétem minden gyászoló családtagnak, barátnak, tanárnak, edzőnek, ismerősnek. Nyugodjatok békében!


Kérlek, tartsd be a Jogi és adatvédelmi szabályzatunkat!

andrealung139165ff.jpgSzerző: Lung Andrea
További írások a szerzőtől: Lélekgondolat
Facebookon is követheted Andrea hivatalos oldalát


Fontos! A Lelekgondolat.blog.hu független bármely politikai vagy vallási nézettől, és tevékenységével sem kíván semmilyen konkrét politikai vagy vallási szervezetet támogatni. A blogbejegyzésekhez hozzáfűzött kommentek nem a Lelekgondolat.blog.hu nézeteit tükrözik. Bloggereink a posztokat segítő szándékkal írják, de a hozzászólásokat nem tudják befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Ezért kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek! A szélsőséges megnyilvánulásokat moderáljuk!

Válaszutak


thinking-man.jpg

Az emberek többsége nem változtat könnyen az életén. Akkor sem, ha nem szereti azt ahogyan és amiben él. A megszokás nem csak biztonságot jelent, de sokszor komoly korlátokat is. Alkalomadtán ugyan nem rest az ember belekóstolni - akár titokban - valami újba, de még egy régóta nem létező barátságot, boldogtalan párkapcsolatot vagy régen kihűlt házasságot is képesek vagyunk valamelyikünk sírjáig cipelni. Változtatni nehéz. Sokszor akkor sem megy könnyen, ha az élet visszavonhatatlanul rákényszerít minket. A mondás is azt tartja, hogy járt utat járatlanért el ne hagyj. Így aztán bölcsebbnek de legalábbis könnyebbnek látszik a megszokottban maradni.

Akkor is így vagyunk ezzel sokszor, ha közben (titokban) tisztán tudjuk, de legalább valahol legbelül biztosan érezzük, hogy nem jó sehogysem, ahogyan most van. Pedig már jó ideje , hogy valahogyan sehogyan sincs. Egyszerűen nem kerek az egész. Vagy bevalljuk másoknak, vagy meg magunknak sem. Próbálkozunk, reménykedünk, aztán feladjuk. Beérjük azzal, ami van. Ami jutott nekünk. Az is jobb, mint a semmi, ha már mindent nem lehet. Közben pedig megtanulunk egyfajta hiánnyal a lelkünkben élni, mert az sokszor könnyebb, mint tenni ellene. Megmagyarázzuk, hogy ha változtatnánk, akkor sem lenne jobb, hogy a másiknak fájna, hogy mennyi embert megbántanánk, hogy senki sem értené meg, hogy semmit sem nyernénk vele hosszútávon, hogy ekkora kockázatot ép ésszel nem lehet vállalni. Meg minek is? Elhisszük, hogy lehetetlen másképpen élni, képtelenek vagyunk meglépni, amit kellene, miközben belülről csendesen falnak fel a ki nem mondott dolgok, meg nem élt kalandok, fel nem vállalt döntések, szerelmek. A hétköznapok segítenek megszokni a boldogtalanságot, beérjük félmegoldásokkal. Elketyegünk a mindennapokban. Hisszük, hogy a kéretlen önfeláldozás, a saját boldogságunk megtagadása a szeretet egy formája. Sokszor görcsösen ragaszkodunk a gondolathoz, hogy valahol jó nekünk így is, mert ha bevallanánk, hogy nem, az egész addigi életünk kártyavárként hullana a semmibe.

Bizonytalan biztonság

Legyen akármilyen langyos vagy fagyos is, amiben üldögélünk, legalább ebben otthon vagyunk. Ismerjük kívül, belül. Inkább markoljuk a hiányt, mert ami van, sokkal kevésbé félelmetes, mintha olyan után kellene kapni, amiről azt sem tudjuk, hogyan kellene megfogni. Marad valamilyen felemás kapaszkodónak a „mi lett volna ha”, amit idővel befed majd egyfajta megmagyarázhatatlan megkeseredettség, ahol aztán egyre sötétebben látjuk majd világot. Észre sem veszed, és úgy ölel magához lassan a boldogtalanság, mint a szuvas fát a természet, miközben az idő észrevétlenül elsurran mellettünk. De nem kell, hogy te is így élj, hiszen csak akkor történhet ez meg veled, ha engeded. Ha nem vállalsz felelősséget a sorsodért, a döntéseidért, nem figyeled az érzéseidet, ha beletunyulsz a mindennapokba, nem feszegeted a saját határaidat, ha így-vagy úgy, könnyen elengedheted egy teljesen és jól megélt élet reményét. Abban a pillanatban, hogy beletörődve elhiszed, neked csak annyi jár a sorstól, ami éppen van, kiengeded önmagadba vetett hitedet is a kezedből. Ezzel együtt pedig a reményt, hogy igenis lehet jobb és boldogabb is az életed. Olyan, amilyet te magadnak szeretnél. Ez arról szól, hova születtél, honnan indulsz, sokkal inkább arról szól, hogy merre tartasz, hova szeretnél eljutni. Ha elhiszed, hogy az életed igenis több annál, mint amit a körülményeid próbálnak elhitetni veled, ha nem vagy hajlandó tenni semmit egy jobb életért, akkor igazából csak annyi történik, hogy tudatos haladás helyett leparkolsz oda, ahol valaki kijelölt neked egy helyet, amit te készségesen és simán beletörődve elfogadsz. „Nincs más választásom”, a „Kényszer nagy úr” – mondogatjuk. Komoly gondolatok, alapjában véve nagy igazságok, de vajon mennyire igaz ez valójában rád? Tényleg nincs más választásod vagy csak egyszerűbb a kifogások mögé bújni?

Vágyak, tervek, tettek

Ne feledd, nem arról szól ez a fajta változás, hogy fenekestől felforgasd az életed minden szegletét egy perc alatt! Nem kell mindentől azonnal megválni, hiszen az emberi kapcsolatok nem lelketlen háztartási gépek, amik ha elromlanak, szemrebbenés nélkül kidobjuk őket, hogy aztán újat szerezzünk. Nem lehet kapkodva, gyorsan vagy felelőtlenül egzisztenciális döntéseket sem hozni, hiszen a számlákat fizetni kell, a gyereknek enni kell adni. Sokkal inkább az a kérdés, mire van igazán szükséged, mire vágysz legbelül és mennyit vagy hajlandó feláldozni vagy tenni ezért. Mennyire vagy tudatosan jelen az életedben, a döntéseidben, egy boldogabb, elégedettebb élet fényében. Ha te nem vagy boldog, a társadat sem tudod azzá tenni. Ha nem élsz harmonikus házasságban, a gyerekeid sem boldog családban fognak felnőni. Ha nem szereted a szakmádat, nem fogod tudni örömmel végezni a munkádat, nem fogsz benne apró sikerélményeket megélni nap, mint nap, akkor sem, ha jó vagy benne, mert észre sem fogod venni őket. Hiszen ki akar megbánásokkal élni, a „mi lett volna ha” árnyékában? Miért hisszük el olyan könnyen, hogy nekünk csak annyi jár, ami van? Mi az a belső félelem, korlát, régen tanult, a jelenben remekül másolt szülői minta, ami visszatart attól, hogy változtass? Mennyire tudsz őszinte lenni magadhoz és másokhoz is a szándékaiddal, vágyaiddal, érzéseiddel kapcsolatban? Mi a jobb, ha leélsz színészkedve, önfeláldozva egy életet, vagy bátran vállalod akár a nehezebbnek, rögösebbnek látszó utat?
Kérdezd meg magadat, mit az, ami hiányzik, mit kell tenned, hogy pótold a hiányt, és készülj fel a válaszra és kérdezd meg magad, vállalod-e mindazt, ami a változással jár. Ahhoz, hogy tudj változtatni, nem elég tudni mi nem működik, akarni is kell a változást, tudatosan tenni érte. Aki hallgat a belső hangjára, mások elvárásai helyett, megismeri önmagát és képes felismerni a valódi szükségleteid is. Képes időben, de legkésőbb az utolsó pillanatban vagy az után is változtatni, ahelyett, hogy magát és ezzel másokat is boldogtalanságra ítélne.

Kérlek, tartsd be a Jogi és adatvédelmi szabályzatunkat!

Szerző: Lung Andrea
További írások a szerzőtől: Lélekgondolat
Facebookon is követheted Andrea hivatalos oldalát


Fontos! A Lelekgondolat.blog.hu független bármely politikai vagy vallási nézettől, és tevékenységével sem kíván semmilyen konkrét politikai vagy vallási szervezetet támogatni. A blogbejegyzésekhez hozzáfűzött kommentek nem a Lelekgondolat.blog.hu nézeteit tükrözik. Bloggereink a posztokat segítő szándékkal írják, de a hozzászólásokat nem tudják befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Ezért kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek! A szélsőséges megnyilvánulásokat moderáljuk!

 

Házasodni, de hogyan?


couple-black-and-white-portrait-farnaz-k-studio-600x399.jpg



Nézem, ahogy átöleli. Látom az arcán, hogy boldog. Ez nem elég jó szó erre. Mert ez valahogy sokkal több annál. Valami olyan varázslatosan boldog vigyort vett fel, amit eddig még senki más nem tudott az arcizmaiból előcsalogatni. Mert ez a mosoly csak az övé. Kicsit olyan, mintha repkedne. Pedig két lábbal áll biztosan a földön. Talán életében először. Megérkezett. Hozzá. Nézem őket, és velük örülök. Nem ismerem jól a lányt, de biztosan tudom, hogy az a vékonyka kis sziluett meg az a megnyugtató mosoly elbír majd mindennel, ami rájuk vár. Nincs olyan, hogy nem, és most valahogy nem is akarok tévedni.

Arra gondolok, csak így éri meg házasodni. Szerelemből, de felnőtt módon, tudatosan, magadnak választva. Nem azért, mert anya vagy apa ezt vagy azt szeretné, mert Katika vagy Ferike amúgy jól el van eresztve, mert kilenc év után ez a logikus következő lépés, mert akarok egy fehér ruhát, jön a gyerek vagy mert folyik szét inogva az egész ahogy van, mint a napon felejtett kocsonya, te meg szemellenzővel egy igentől reméled a megváltást. Nem. Nem fog se megváltani, se megmenteni, viszont szépen bele tudsz ragadni ahogy kell. Házasodni akkor érdemes, ha ezt szíveddel-lelkeddel akarod. Persze lehet kompromisszumból, vallási meggondolásból, mert ideje lenne, hiszen ketyeg az órád, talán azért, hogy békén hagyjon a család, hogy legyen már végre gyereked, de minek? Gondold végig mi vár rád, ha nem tiszta szívből, hanem akarásból vagy megalkuvásból mondod azt, hogy örökkön-örökké.

Figyelem, szeretet
A házasság attól több, mint egy kapcsolat, hogy egyszer azt mondtad a világ előtt is, nem csak suttogtad súlytalan nyári éjszakákon, hogy igen én bizony téged akarlak, veled szeretném megpróbálni, veled akarom megteremteni az egységemet, és ezt ráadásul halálosan komolyan is gondolom. Nem az esküvői harangok, a ruha meg a virágözön a lényeg, mert nem csak egy napra akartok hercegnők meg királyfik lenni, hanem kézenfogva uralni együtt az életet. A jó házasság, mint a jó kapcsolatok is, csak kellő önismerettel működik, (fel)ismerve a vágyaidat, értékeidet, jellemedet. A jó házasság munkás. Minden nap dolgozni kell rajta, amihez minden nap motivációt kell találnod önmagadban, a kedvesedben, bennetek. Nem veszítheted el az arcod, ez első kanyarban, amire nem készültél fel, és nem rázhatod le a felelősséget sem, csak mert meggondoltad magad. Pedig garantáltan lesznek kanyarok. Olyanok, amiket el sem tudsz most képzelni. Kanyarok jóban, rosszban, a másikban, benned, a világban, körülötted. 

Választások
Ezért, ha nem érzed, hogy igazán megérkeztél valakihez, ha nem érzed, hogy képes és hajlandó vagy önként és elkötelezetten felvállalni a házasság kereteit, mert szereted a másikat, nem azért, mert a világ elvárja, gondold át még egyszer. Ha nem vagy kész való felelősséget vállalni önmagadért, a másikért, ha nem tanulod meg önmagad és a másik szeretetnyelvét, a tiszta kommunikációt, nem fog menni. Nem attól lesz jó valami, hogy valaki a kedvesedből a házastársad lesz, hanem ha benned is helyet kap ez a minőségi változás. Mert ha nem így teszel, ha nem választasz jól, egy (nem túl) szép napon felébredsz a langyos vízben boldogtalanul, hogy ez tényleg csak ennyi lenne? Hogy aztán jellemtől függően néhány boldogtalan év meg egy marék belső és titkos önmarcangolás után olyan brutálisat robbants a házasságodon, hogy megáll még a templomharangban meg a rokonokban is az ütő. Nem éri meg.

Én, te, mi
A kísértés, a nehézségek elkerülhetetlenek minden házasságban, minden kapcsolatban. A kérdés az, hogyan állsz vagy nem állsz bele adott helyzetekbe. Ha te legbelül megérkeztél valaki mellé, anélkül, hogy meg akarnád változtatni, miközben te napról napra jobb, több szeretnél lenni érte, vele, mellette. Ha lélekben el tudod és mered fogadni őszintén ezt a köteléket, hogy az „én”-ből csendesen szilárdan szép „mi” lehessen. Ha képes vagy megtartani a másikat és önmagadat is - ha esik, ha fúj-, miközben engeded a másiknak is bizalommal ugyanezt, biztos lehetsz benne, hogy működni fog a dolog. Válassz hát okosan! Dönts megfontoltan, de ha ott a helyzet, ne halogasd, úgyis érezni fogod, kit rendeltek melléd, ki az, akiben ott van a boldog élet lehetősége! Válassz magadnak! Türelemmel és szeretettel! Menni fog! 

Hárman soha nem lesztek párban

Szerelmek az átmeneti exek árnyékában

cheating_1.jpg
Vagány tündérmese helyett modern románc. Valahogy összesodor az élet egy buliban. Csók, szex, reggeli kávé vagy hajnali szökés haza. Álmosan hazafelé, dagad az önbecsülés, otthon veszel egy fürdőt, belazulsz, hosszú még a vasárnap....Pittyen a telefon, ott egy hello. Nem is emlékszel, hogy megadtad a számod. De persze miért ne? Úgysincs más dolgod ma. Ha nem is tiszta romantika, de legalább némi izgalom. Találkozás, üzenet hegyek. Magad is meglepődsz milyen gyorsan oldódsz, nyílsz meg a másiknak, és látszólag ő is neked.

Egyre jobban megismered. Mesélsz te egy keveset, ő meg sokat. Magáról, de leginkább az exről, akivel nemrégen szakítottak. Meg, hogy mennyit szendvedett miatta. Nem kell nagy logika, hogy összerakd ez egy olyan se veled-se nélküled kapcsolat volt. Fel is ragyog a remény, hiszen most azt mondha tényleg utoljára szakítottak! Végleg vége. Most aztán teljesen és örökre. Nagy komolyan, szomorú őzike szemekkel mondja ezt, te meg pont ezért elhiszed. Miért ne tennéd? Elvileg veled sokkal jobb minden. Még a szex is. Legalábbis azt mondja, mert te egyszerűen jobb vagy. Inspiráló, vagány, új, gondoskodó, ami éppen kell(ene neki). Azon gondolkozol, mi lehet azzal a másik szerencsétlennel, ha nem él egy ilyen szerelem lehetőségével? Telnek a napok, már éppen kezded elhinni, hogy végre a te számodat húzta Cupido, amikor váratlanul megritkulnak az üzenetek. Mi történt? Ki és miért húzta be itt hirtelen a féket? Rákérdezel, mert a gyomorgörcs durvább, mint a helyzet: ő bizony visszamenne az exhez, de h nem is, az biztos, hogy még nincs túl rajta. Egy rövid és velős pá neked, aztán mehetsz is a néma kámforködbe, mintha nem lett volna soha tegnap.

Nézd más szemmel!

Ha hiszed, ha nem, ha idáig eljutottál, akkor túl vagy a nehezén. A lecke megvolt, most ki kell szedni belőle a tanítást. Akkor is, ha most biztosan nem a legjobb formádat hozod. Valószínűleg meg vagy róla győződve, hogy teljesen ostoba, naiv esetleg értéktelen vagy. Az is lehet, hogy simán csak piszok dühös. Hogy mehetett vissza az exhez, hiszen annyi olyan rosszat mesélt róla, annyival jobb volt veled! Esküdözött, hogy soha, de soha nem akarja folytatni, ahhoz képest neked került útilapu a talpadra, anélkül, hogy mentél volna valahova. Felnőttek vagyunk– mondja kényszeredetten, te pedig érzed, hogy de van baj, nagyon nagy baj van, és ennek semmi, de semmi köze a felnőttséghez. Vagy csak ahhoz nincs igazán köze. Minden jogod meg van ahhoz, hogy ne értsd elsőre, ami történt. De aztán gyorsan add át a józan észnek az irányítást, ha jót akarsz magadnak, mert ilyenkor néhány dolgot azonnal érdemes megjegyezned.

1. Legközelebb, ha valaki azt mondja neked, hogy szakított, számtalanszor ugyanazzal az emberrel az elmúlt évben, egyetlen dolgot kell tenned, de azonnal: menekülőre fogni! Ez ugyanis nem a te drámád, ne te legyél az önkéntes karakterszínész valaki más - külső szemmel - rosszul működő kapcsolatában. Nem minden kapcsolat működik egyformán. Ahogyan most végleg vége volt, úgy lehet még számtalanszor örökre szóló a szakítás, és ő mindig adni fog az exnek egy új esélyt, amíg az tovább nem lép vagy nem következik be valamilyen gyökeres belső változás az egyik félben egy kiegyensúlyozottabb élet iránti igény megfogalmazódásával.

2. Mielőtt szidni kezdenéd azt a harmadikat, aki gyakorlatilag mindig is az első volt -  ráadásul előtted tette ki az érintettre a foglalt jelet is -,  állj meg egy pillanatra! Ne az exet ítéld el, neked igazán semmi közöd hozzá. Lehet vélemenyed, az lehet még helytálló is, de a választás akkor is a kedvesedé. Nagy valószínűséggel ő tudta már akkor is, amikor veled kezdett, hogy még ezer másik esélyt fog adni neki, miközben valójában te egyet sem kaptál. (!) 

3. Ahol a bántás, a megalázás vagy egy ártatlan harmadik berántása az eszköz arra, hogy megtartsuk, visszaszerezzük a másikat, ott nincs se tisztelet, se szerelem, se megbecsülés. Az két sérült gyerek felnőtt játszmája csak. Olyan brutálisan elveszett helyzet, mint halott katonáknak elemórzsiát vinni a csatatérre. Ennek ellenére sokan élnek így, és akár évekig is lehet kergetni egy ilyen kapcsolatot. Ne felejtsd el, hogy a folyamatos dráma csak egy része a mutatványnak, hiszen a folyamtosan szakítások lehetőséget adnak következmények nélkül bevállalható kalandokra is.... 

4. Egy egészséges kapcsolathoz tisztességes felelősségvállalás is kell. Azt meg nem adják ingyen. Új kapcsolatot csak azzal kezdhetsz, aki azt fel tudja, fel akarja vállalni, akkor is ha sebezhetővé válik ezáltal. Majd ha nem azzal a soha el nem jövő pillanattal lesz elfoglalva, hogy elnyerje a se veled- se nélküled kapcsolata örök szerelmét, talán végiggondolja, hogyan élt, mennyi fájdalomba került neki - és másoknak is - ez helyzet, mennyi időt elvesztegetett közben. (Persze addigra mindez nagy valószínűséggel már nem fog számítani neked.)

Engedd el!

Ha ezen elgondolkoztál, vegyél egy nagy levegőt, és adj hálát az égnek. Senki sem akar lábtörlő, pótkerék vagy háborús ápolónő lenni békeidőben. (Kivéve azt, aki hol ex, hol meg nem az, és boldogan vállalja ezt.) Vannak olyan párok, akik évekig játszanak a se veled, se nélküled társassal. Lássuk be, neked erre nincs időd, és az önbecsülésed is véges. Tedd fel a kérdést, akarsz így élni? Bele akarsz szállni egy párhuzamos oda - visszába? Mert itt csak az jutna. Abból is csak a másodosztály. Ugye nem? Ezért amikor majd a következő szakítás után eszébe jutsz megint, ne gyengülj el! Ne felejtsd el, hogy te bármennyire is adnál, nincs aki őszintén befogadja. Nincs aki el tudná fogadni a szerelmed, mert egy olyan rögeszme vezeti, melyet összekever a valódi érzésekkel. Amíg ezt nem tudatosítja, nem talál magának biztos tartást az életben, téged sem fog tudni megtartani. Engedd el, adj időt, és ha mégiscsak ő az, ha készen áll egy rendes kapcsolatra, vissza fog találni hozzád. Neked addig csak egy dolgod van, nélküle is boldogan élni!

D-nek szeretettel, mert az élet néha dob citromot is... :)


Kérlek, tartsd be a Jogi és adatvédelmi szabályzatunkat!

Szerző: Lung Andrea
További írások a szerzőtől: Lélekgondolat
Facebookon is követheted Andrea hivatalos oldalát


Fontos! A Lelekgondolat.blog.hu független bármely politikai vagy vallási nézettől, és tevékenységével sem kíván semmilyen konkrét politikai vagy vallási szervezetet támogatni. A blogbejegyzésekhez hozzáfűzött kommentek nem aLelekgondolat.blog.hu nézeteit tükrözik. Bloggereink a posztokat segítő szándékkal írják, de a hozzászólásokat nem tudják befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Ezért kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek! A szélsőséges megnyilvánulásokat moderáljuk!

A hiszti, az idő meg a fölösleges agyalás

(Nem csak) Nőknek

peoplewomansadthinkingjpg.jpgRégóta tartja magát a mondás, hogy amíg a nő idővel öregszik, addig a férfi érik. A nőt az idő ráncokkal látja el, a férfi meg komolyodik. A legtöbb nő mindent megtesz, hogy megőrizze fiatalos külsejét, egy bizonyos kor után nincs is a nagyobb elismerés, mint a „Mucikám, egy tízest simán letagadhatsz. Még ha nem is biztos, hogy ez mindig igaz, alapvetően az idő és a nők közötti harc állandónak tűnik. A nőnek folyamatosan ketyeg valamilyen óra. Hol a biológiai, hol meg társadalami elvárásoké, melyeket valamiért megrögzötten években, hónapokban, napokban mérünk. Mennyi az az idő, ami után kell egy randi után jelentkezni, egy lánynak megkérni a kezét, házasodni, mert ha nem, akkor ugye abból nem lesz semmi. Mennyi az az életkor, amikor már, még vagy legkésőbb ildomos lenne szülni. Mert ha nem, akkor már késő, minek, hova? A nőknek folyamatosan attól kell rettegniük, hogy kifutnak az időből, meghaladnak egy adott életkort, nem szereznek meg valamit egy bizonyos – mások által megszabott vagy elfogadhatónak vélt - idő alatt. Ezért aztán sok nő folyamatos stesszben él, amíg ezt vagy azt a pontot nem pipálja ki. 

Gondolatkörök

Mégis a nő legnagyobb ellensége sokszor nem a biológiai és a társadalmi normák ketyegő szerkezete. Sokkal inkább az idő, amit fölösleges gondolkodással töltenek, leginkább a kiszemelt pasi tetteit, nem létező észjárását és szándékait illetően. Mit, hogyan, miért? Nem jó, túl kézenfekvő a kiagyalt megoldás. Újratervezés. Előről. Kérem forduljon vissza-mondja valami belső hang, de ki figyel rá, amikor száguldanak a jobbnál-jobb gondolatok. Mindent figyelembe véve, kivéve az embert magát, abban a helyzetben, amiben éppen van, akinek meg kellene fejteni a bizonytalanságait, félelmeit, korlátait, hogy jó legyen mind a kettőnknek. Persze néha sajnos nem tud mást dobni a gép csak azt, hogy "sajnálom, rossz választás, egyszerűen egy suttyó a kiszemelt bitang". De ha ide jut a megoldó képlet, azonnal bekapcsol az újratervezés program, mert az egyszerű válaszok sokszor nem tűnnek kellően jónak és elfogadhatónak. Hiszen amúgy is az kontroll nélküli érzelmek rángatják a vezérlőt, melyhez szintén semmi köze szerencsétlen emberünknek, úgyis azt hozza ki belőle a nő, amit akar. Az eredmény: dráma, állóháború, káosz. Pedig a nő csak a férfit akarja, a férfi meg nulla bonyodalmat. Így aztán vak vezet világtalant, két bizonytalan próbál tangót járni egy jó kis randi helyett. Szerencsétlenkedés helyett, akkor már legyen inkább átmeneti nyugalmat adó lapítás, gondolja a férfi. Ismerkedés helyett szex, mert ott nem kell biztonytalankodni, mindenki mehet, amerre lát, aztán a többi meg majd alakul. Vagy nem. Mert a férfi már az első csajozós hetei alatt a középső csoportban megtanulja, hogy a bizonytalansága erdeménye dráma vagy kemény lecke. Tigriskönny vagy váratlan ütés a lapáttal. Épeszű ember, aki kapott már semmiért hirtelen, nem hibáztatja a férfit. Ráadásul közismert tény, hogy a legtöbb lapáttal indító hiszti lecseng csak ki kell fedezékben várni, amíg elvonul a vihar.....

Belső hangok

Eközben a nőt meg úgy nevelik, hogy "egy férfi tudja mit akar" - leginkább a nőt, de azonnal -, és legyen nagyon határozott, így aztán a nőnek ennek megfelelően vannak is elvárásai. Ha mégsem ilyen az ember, akkor majd behisztizik a nő, és vészhelyzetben - vagy ha úgy ítéli meg, hogy nincs más megoldás -, jöhet a szoknya alól az a bizonyos lapát. Durr! Persze idáig eljutni rengeteg feleslegesen gondolkodásra felhasznált idő, belső bizonytalanság szükséges. A lapát ilyen helyzetben ritkán kerül a férfi miatt elő...Sokkal inkább a nő belső vesszőfutását hivatott valamilyen külső és átvitt formában megregulázni. Amíg a nő arra használja az idejét, hogy agyal, hosszas és fölösleges leveleket ír, magyaráz, kérdez, elemez, szétszed, összerak, bonyolít, a férfi erről alig vesz tudomást. Sörözik a haverjaival és nem agyal. Kicsit sem. Ezért általában csak a végén figyel fel a helyzetre, mint az a szamár a hegyen, aki amúgy lapított volna, amíg el nem áll az eső, ki nem derül az ég, hogy odasétálhasson szeretettel a nőstényéhez, amikor eljön annak az ideje. De mivel közben akkorát kapott oldalról a lapáttal, sokszor még azt is elfelejti merre is akart indulni eredetileg. Csökönyös lesz és nem mozdul. Tudja, hogy esetleg ostoba, szerencsétlen vagy gyáva volt, mert legalább odakacsinthatott volna a párjára, de mentségére szolgáljon, hogy a viharban még abban sem volt biztos merre is kellene néznie.

Tanulság

Így aztán mondhatjuk, hogy a lapítás a bizonytalanság kedvenc eledele. A bizonytalanság pedig az idő legjobb barátja. Mind a kettő a nő ellensége. Ketyegő bomba, a dráma melegháza. Az egészséges gondolkodás akkor vált át vad keringőbe, amikor a bizonytalanság húzza a zenét és az idő adja a lehetőséget. Ezért nem szabadna, hogy a nők agyon gondolják a semmit és belső bizonytalanságból lesből lerohanják az áldozatot! Gondold végig, mennyire nem érdemes! Hiszen a képlet egyszerű. Ha jó neki veled, úgyis marad vagy esetleg visszajön. Ha nem, nincs olyan agyalás, ami ott tarthatja. Ne rohanjatok, ne siettessétek a másikat vagy a helyzetet, mert belül vagy kívül nagy a nyomás, vagy hangosan ketyeg valamilyen óra a füledben! Azt senki más sem hallja csak te, hiszen a tiéd. A cél ne a dráma legyen, hanem a másik ember szeretetteljes megértése. Akkor is, ha nem tetszik neked a helyzet. Kierőszakolni a szerelmet nem lehet. Szeretettel becsalogatni igen. Agyongondolni nem érdemes. Ha jön ott lesz, ha nem a tiéd úgysem jut a küszöbnél tovább, hisztizhetsz te akármennyit. Barokk körmondatok helyett, mellyel az a cél, hogy megszégyeníts, esetleg lelkifurdalást okozz, de mindenképpen figyelmet csiholj ki a másikból nem neked dolgozik, hanem ellened. Sokkal jobb, ha csak azt mondod: hiányzol, fájt, bántott, elrontottuk, elrontottad, elrontottam, gyere, beszéljünk. Tőmondatokban. Egyértelmű kérésekkel, utalásokkal. Néha belefér egy "ne haragudj" a fölösleges hiszti vagy lapítás miatt, és ha van ilyen, azt nem árt a másiknak meghallani.... Ha egy férfi szeretne jobban megismerni téged, ha érzi, hogy fontos lehetsz talán egy napon neki, hálás lesz ezért. Ha nem így van, akkor legalább tudod, hogy az idő, amit a hisztire fordítotanál, soha sem térült volna meg. Lassíts le, kommunikálj egyenesen, engedd (néha el) a dolgokat, hogy folyatosan áramoljon, alakuljon az élet! Teljesen mindegy, milyen idő meg bizonytalanság dolgozik ellened. Néha sokkal nehezebb ezt megtenni, mint előkapni a lapátod. Ilyenkor mindig gondolkozz kicsit agyalás helyett! Hidd el, sokkal többre jutsz majd! :) 

Kérlek, tartsd be a Jogi és adatvédelmi szabályzatunkat!

Szerző: Lung Andrea
További írások a szerzőtől: Lélekgondolat
Facebookon is követheted Andrea hivatalos oldalát


Fontos! A Lelekgondolat.blog.hu független bármely politikai vagy vallási nézettől, és tevékenységével sem kíván semmilyen konkrét politikai vagy vallási szervezetet támogatni. A blogbejegyzésekhez hozzáfűzött kommentek nem aLelekgondolat.blog.hu nézeteit tükrözik. Bloggereink a posztokat segítő szándékkal írják, de a hozzászólásokat nem tudják befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Ezért kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek! A szélsőséges megnyilvánulásokat moderáljuk!

Menni vagy maradni?

Valójában hamarabb szakítunk, mint azt kimondanánk

screaming_couple_1610.jpg
Már régen elindulhattál haza a munkából, de nem teszed. Már régen el kellett volna indulnod a moziba, de valahogy nem visz rá a lélek, hogy elindulj. Már régen fent vagy, de inkább úgy teszel még, hogy alszol, csak ne kelljen beszélgetni. Már naponta kétszer mész edzeni inkább, csak ne kelljen otthon lenned. Ismerős a helyzet?

Szakítani nem könnyű. Ezer oka van annak, miért ragadunk bele egy nem működő kapcsolatban. Millió érv a maradás, kemény tények a szakítás mellett. Nem szabad az első nehézségnél bedobni a törölközőt, de vannak komoly jelek, melyeket egy idő után nem lehet a szőnyeg alá söpörni. Az a testi-lelki ár, amit a boldogtalan megszokásért fizetsz nagyon magas. Szívdobogás, gyomorideg, hányinger. Lehet, hogy kerekre eszed magad vagy elfogysz teljesen. Elfogy a levegő, nincsenek színek, nem érint meg semmi, és nem érhet el senki sem. Érzelmileg elérhetetlenné válsz önmagad és a társad számára is. Eltűnnek a boldog pillanatok, beszürkül a világ. Bezárkózol az élet elől, hogy aztán addig feszegesd a ketreced, amíg az valahogyan váratlanul szét nem robban vagy csendesen össze nem omlik. Sokan, sokáig maradnak boldogtalanok, akkor is, ha ezer intő jelet kapnak a kapcsolatukban arról, hogy ideje tovább lépni. Ha azért olvasod most ezt az írást, hogy megtudd mik ezek a jelek, akkor ez az első piros zászló a számodra. Ha minden rendben lenne, nem keresnél ilyen válaszokat....Persze vigasztalhatod magad, hogy ez a kapcsolat még mindig jobb, mint a semmi, de akkor ezt könyveld el a másodiknak. Ha pedig gyakran kapod azon magad, hogy elgondolkozol, vajon milyen lenne a világod a társad nélkül, milyen más opciókat hordozhat az Univerzum neked, és hogyan boldogulnál egymagad, akkor már a harmadik intő jelnél jársz. Ha csak kivársz kényelemből, amíg nem jön az igazi, tedd zsebre a negyediket. Nem érdemes kifogásokat gyártani tudatos életvezetés helyett, akkor is, ha érzelmi dolgokban nehezen mozdulnak sokszor a malmok. Visszanézve, ritkán éri meg.

A tested elsőként jelez
Ott kezdődik, hogy nem kívánod a másikat, nincs testiség, nem akarod megsimogatni. Mennek a napok, nem értek egymáshoz, elmaradnak az esti puszik, elmarad a harcok után a békét hozó szeretkezés is. Vagy ha nem is marad el, nem hoz sem békét, se kielégülést. Nem tartod vonzónak, nem szereted már az illatát. Látod benne a barátodat, de a férfit vagy a nőt már nem. Ilyenkor kerülöd a másikat. Elhúzódsz az ölelésből, inkább a tv előtt alszol, csak ne kelljen kiskifli-nagykifli helyett megfagyni a kihűlt ágyban. Az is előfordul, hogy nincs semmi más csak szex. Ha a kapcsolatban nem marad más csak a testiség, bár sokan összekeverik a testi vonzalmat az érzelmi kapcsolódással, hiányzik a valódi lelki összefonódás. Anélkül pedig nem lehet hosszú távon boldog egy kapcsolat.

Felborult fontossági sorrend
Amikor inkább töltöd a hobbiddal, gyerekeiddel, barátaiddal az idődet, amikor szinte már soha nem vagytok kettesben, mert kellenek a töltelék emberek, hogy ne üvölts a benned egyre növekvő hiánytól, akkor érdemes elgondolkoni azon, vajon mi elől futsz. Ha terhessé vagy érdektelenné válnak a közös programok, ha az egyik folyamatosan behúzza a féket az intimitás előtt, míg a másik kétségbeesve próbál közel férkőzni az érzelmileg elérhetetlen emberhez, jobb elengedni a gyeplőt. Ha az egyik élni akar, a másik meg elköteleződni, nehéz lesz a közös nevezőt megtalálni, hiszen a vágyak homlokegyenest más irányba mutatnak. Ha folyamatosan féltékenykedni kell az egyik félnek, ha mindig titkokat sejt az ember, nem bízhat meg a másikban és ezért folyamatosan bizonytalan, soha nem fog érzelmi biztonságra lelni abban a kapcsolatban.

Nincs előre, csak hátra
Intő jel, ha a kapcsolat nem halad előre egy egészséges mederben. Ha nem fejlődik egy szinten túl, mert nincsenek közös álmok és nem harmonizálnak a célok sem. Ha nincsenek közös értékek, ha egyre inkább zavaróvá vagy egyenesen közönyössé válnak a másik megnyilvánulásai, komolyan el kell gondolkozni azon, érdemes-e. Ha a felek nem válnak egyformán nyitottá egymás felé idővel, nem tudnak a másik világnézetével, vágyaival azonosulni vagy legalább támogatva elfogadni azt, nehezen lehet kézenfogva menni előre. Akkor is ugyenez a helyzet, ha mindennaposak a konfliktusok, a szakítások rendszeressé válnak, és már nem is tudjuk éppen miért nem beszélünk vagy éppen ordibálunk egymással. Hagyjd magad mögött ezt az önpusztító köröket, mert csak körbe-körbe tudsz szaladni, előre nem. Ha már azon sem tudtok megegyezni, hogy mi legyen a vacsora, hogyan lehetne közös alapot találni egy élethez?

Egy biztos, senki sem döntheti el, meddig maradsz egy kapcsolatban. Csak te és a társad. De ne felejtsd el, ha te nem vagy boldog, ha benned megszületett egy szünni nem akaró hiány és a avágy valami újra, valószínűleg a másik is így érez. Akkor is, ha nincs tudtában ennek, vagy nem látja ezt tisztán, esetleg nem vallja be magának. Ha nincs közös erőfesztítés a problémák megoldására, ha nem beszéltek róla és a beszélgetéseket nem követi valamilyen folyamatosan növekvő pozitív változás, nem fog mozdulni a helyzet. Nem érdemes hazudnod magadnak, mert csak az időd megy el, és elveszed a lehetőséget mind a kettőtöktől, hogy valódi boldogságra találjatok. Szakítani mindig fájdalmas, nehéz hátrahagyni azt, amit már ismerünk az ismeretlenért. Legyen az anyagi biztonság, a kapcsolathoz fűződő emlékek, de sokszor mégis ez a legjobb megoldás. A párkapcsolat egy olyan szekér, amit két embernek kell hajtani. Nem one man show. Ha úgy érzed már régóta egyedül ülsz rajta, talán ideje leszállnod róla.

 

Kérlek, tartsd be a Jogi és adatvédelmi szabályzatunkat!

Szerző: Lung Andrea
További írások a szerzőtől: Lélekgondolat
Facebookon is követheted Andrea hivatalos oldalát


Fontos! A Lelekgondolat.blog.hu független bármely politikai vagy vallási nézettől, és tevékenységével sem kíván semmilyen konkrét politikai vagy vallási szervezetet támogatni. A blogbejegyzésekhez hozzáfűzött kommentek nem aLelekgondolat.blog.hu nézeteit tükrözik. Bloggereink a posztokat segítő szándékkal írják, de a hozzászólásokat nem tudják befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Ezért kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek! A szélsőséges megnyilvánulásokat moderáljuk!

Szakítás utolsó vérig

7-breakup-tips-for-a-broken-relationship_hdc7.jpg"Tudom, hogy el kell engedem."
"Szakítani kellene, de nem megy."
"Nem maradhatok benne, mert megöl ez a helyzet." 

Hallom ezt gyakran a kliensektől bizalmasan, egyszer-egyszer a saját életemben még bizalmasabban, esetleg az utcán véletlenül kicsúszott vallomásokban, amikor váratlanul összefutunk. Figyelem az arcokat. Tele félelemmel, aggódással, értetlen szomorúsággal. Figyelem a szorongást, a folyamatos készenléti állapotban feszülő testeket. Vigyázz, kész, harc! 

Kicsit eszembe jut Margit, a Nyulak szigete, meg az önsanyargatás. Lehetett volna ő királylány is az apácák között, de inkább szöges ostorral verte magát rendszeresen, amíg bele nem halt. Ha már így hozták a körülmények, hogy nap mint nap bizonyítania kellett igaz szerelmét, menjen a dolog a végsőkig. Magunk között szólva, semmi magasztos nincs ebben. Sokkal inkább valami határnélküli, pusztító önfeláldozás egy hit, egy eszme szolgálatában. Noha Margit szent lett legalább, azóta sokat változott a világ. Ma már templomba is alig járunk, nincs hitünk önmagunkban sem, nem még Istenben, és sokaknak nem maradt más kapaszkodó, csak a szerelem. Kell, hogy tudjuk, nem vagyunk egyedül. Már ha működik. Ha meg nem, akkor bele is ragadhatunk. Mert még mindig jobb így, mint sehogy, akkor is, ha már félig belehaltunk. Sokszor még akkor sem tudjuk elengedni, ha a tengelyünk közben hangos reccsenéssel kettétörik benne. Rámegy a test, a lélek, a baráti kör, de még a munka is. Van, aki észbe kap és kétségbeesetten próbálja erővel az elszakítást valahogy még időben, de nem megy. Minél erősebben megy neki, annál durvábbá alakul a helyzet. Még több szenvedés jön, még több fájdalom születik, eredmény meg sehol. Egyre gyorsabb az iram, egyre szűkebb a gyomor, egyre vékonyabb a test. Az adok-kapok olyan durva szintet ér el, melyet más halandó csak szájtátva figyel. Ilyenkor nem érdemes még jobban a lovak közé csapni... Jobb, ha egy kicsit leteszi az ember az ostort. Tudod még egyáltalán, merre hajtasz?

Szeret, nem szeret
Ne akarj görcsösen elengedni, mert úgysem fog menni. Gondolj bele, mennyi víz marad a markodban, ha össze van szorítva a kezed! Pont ez történik, ha csupán akarással szeretnél megoldani helyzeteket. Ha finoman, vigyázva összeteszed a két tenyered, megtarthatod a vizet és még inni is tudsz belőle. Ugyanígy van ez a szerelemmel is. Nem fog menni az erőből lezárás, mert amíg szenvedést tud okozni a másik - vagy inkább te saját magadnak -, addig érzelmileg nyakig benne vagy. Amíg érzelmek vannak a szívben, hogyan lehet csak izomból meg agyból cselekedni? Sehogy. Nem azt mondom, hogy még biztosan szereted a másikat, ezért mindenáron ragaszkodj hozzá, mentsd meg a kapcsolatodat. Hiszen hogy szerethetsz valakit, aki nem bánik jól veled és akivel te sem tudsz igazán jól bánni? Azt sem mondom, hogy nem szereted már, hiszen azt egyedül te tudhatod. Sokkal inkább azt kell megnézned, mi az az érzés, ami a szívedből diktál. Csak azért, mert onnan látszik jönni, még nem biztos, hogy ez valami jó dolog. Az azonban biztos: a ragaszkodás nem szerelem. Ha így lenne, nem akarnál kiszabadulni mindenáron. Egyáltalán ki akarsz szabadulni, vagy ezt is csak mondogatod? Tedd fel a kérdést magadnak, ugyan mi az, amihez te igazán ragaszkodsz? Egy érzés? Ha igen, melyik? Mert a szenvedés is komoly függőséget okozhat! A tudat, hogy "kapcsolatban" vagy? A másik ember maga? A tükör, amit tart neked, és amiben magadat valamiért ilyennek vagy olyannak akarod látni, akkor is, ha csak egy szörny látszik ugrálni benne? Ha van válaszod, akkor menj tovább! Mit szeretnél valójában és amit szeretnél, mennyire lehetséges ezzel a társsal, ebben a helyzetben? Valóban látod a másikban azt az embert, aki ő maga, vagy látsz benne valamit, ami ő igazán soha sem volt és nem is lehet? Mi az, amiért igazán harcolsz? A szerelemért, az önbecsülésért, amit a másiktól vársz, vagy egyszerűen csak az igazadért? Nyerni akarsz a másik ellen? Nagyon nem mindegy.

Játszmák helyett élet
Szeretni lehet bolondulásig. Még csak megmagyarázni sem kell senkinek. Néha még jó is. Szárnyakat ad. Viszont ha nem működik, lehúz és tönkretesz. Mert ha kevesebb leszel tőle, minden az, csak nem szerelem. Ha megy az adok-kapok, nem tiszták a viszonyok, hazugságok, titkok fogják össze az egészet, akkor igazán nincs semmi, amibe kapaszkodni lehetne. Boldog biztonság helyett csak emberi játszma jut, ahol soha sem nyerhetsz. Meg senki más sem, aki még valahogy akaratlanul is, naivan, véletlenül vagy szándékosan belekerül ebbe az őrületbe. Hömpölyög a semmi, amibe bármikor belefulladhatsz. Kivéve, ha szereted a sodrást, és akarod, hogy vigyen az ár. Amíg csak ugyanazt a szerepet vagy hajlandó játszani, ugyanazokkal az eszközökkel harcolsz, semmi sem fog megváltozni - se körülötted, se benned. Ha ugyanazokat a köröket futod, ugyanazt a szemüveget hordod, nem lesz változás, nem lesz előrelépés, nem lesz kevesebb a seb. Ha nem nézel tükörbe, nem lépsz kettőt hátra, hogy egészben lásd a színpadot, nem fogod meglátni a lényeget sem. Ha változtatni akarsz azon, ami van, magaddal kezdd! Senki sem segíthet ebben. Lépj oda, mondd el, hívd fel, beszéld meg, kérdezz rá! Légy őszinte! Változtass önmagadon először, és ne a másikat akard megváltoztatni mindenáron! Ha tudod mit akarsz, és meg is tudod mutatni a másiknak, lehet belőle boldogság. Ha igazi a szerelem. Ha ezek után sem megy, érezni fogod, hogy mit kell tenned. Nem erőből, hanem mert megtanultad önmagadat jobban szeretni annál, amiben most vagy. Fogadd el a másikat olyannak, amilyen, és becsüld magadat azért, aki vagy. Fel fogod tudni mérni mennyit és hogyan tud adni neked ez a kapcsolat. Mit tudsz te ebben adni a társadnak, és arra vajon szüksége van-e a másiknak. Hazudni lehet, magadnak, másoknak, a másiknak, de minek? Inkább figyelj, és ennek fényében engedd a történéseket! Ne erővel, hanem szeretettel. Ne a másik miatt, hanem miattad. Ne harcolj, szeress! Ha mást nem, magadat. Sokkal többre mész vele. Hosszú távon biztosan. Mert valamihez ragaszkodni, néha nagyobb kárt okoz, mint elengedni azt.


Kérlek, tartsd be a Jogi és adatvédelmi szabályzatunkat!

12938274_467373746785143_6251935856828321687_n.jpgSzerző:
Lung Andrea
További írások a szerzőtől: Lélekgondolat
Facebookon is követheted Andrea hivatalos oldalát


Fontos! A Lelekgondolat.blog.hu független bármely politikai vagy vallási nézettől, és tevékenységével sem kíván semmilyen konkrét politikai vagy vallási szervezetet támogatni. A blogbejegyzésekhez hozzáfűzött kommentek nem a Lelekgondolat.blog.hu nézeteit tükrözik. Bloggereink a posztokat segítő szándékkal írják, de a hozzászólásokat nem tudják befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Ezért kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek! A szélsőséges megnyilvánulásokat moderáljuk!

Birthday - Without You

Written by Andrea Lung, MA Counseling
Translated by Sylvia P. Farkas

My dear Sweetheart,mamakez.jpg

Where did you go? Where did you disappear so suddenly/ all of a sudden? I know, you told me a hundred times, sometimes laughing, sometimes angry,  that no one lives forever, we all have to leave one day. Even though you were keen on making me prepared for this day somehow I never believed you. I was sure that we both would remain for each other forever, it would be only others who die. You sometimes told me you were ready to leave, but I never believed you, since I knew how much you loved to live.  Well, in the end, I was right about that. You didn't even really want to leave when your name was called. You answered someone while  I was sitting quietly next to you in the hospital, holding your hand that  you do not want to leave, not yet. I do not know who you were negotiating with.  I do not know whether you saw me at all, whether you knew I was there beside you.  I think you fought not to  take the last breath while I was there with you. "Don't go" -  you said  as you were searching for my hand. Your body was still there with me, but your soul was already dancing with death. We just sat there and waited. No one understood. At noon, you enjoyed your lunch on your own.

I told you silently, saying it to myself, that you should go if you need to, I will make it somehow. I also told you, how much I love you. Silently, again, because we have never been emotional with each other. We often sat in silence, holding hands. Words are not for everyone. Every time I left I waved at you from the door  and said "Goodbye Sweetheart!". It showed how much I loved you. I loved to step back into your room because I knew you would be laughing. It always made my heart flutter. I did not want to hold you back, but as I sat next to you, I felt that you regained your strength, just because of me. I know how much you loved me. I sat there, looking at you thinking how terrible it is that one cannot  even die with honour. No curtain, no quiet room, but two honestly terrified roommates, me and you, and  you and death. I did not like that setting.  I kept telling you out loud that there was no need to worry, nothing was wrong. Now  I can tell you honestly that I was very scared too. I knew we would not get any more postponement.

I did not want to move away from you. You were there too when I arrived into this world, so I had to be there with you. I noticed you did not give up yourself easily. I was very proud of you. You even dared to face death. Yet somehow this was one of our most beautiful adventures in life. Dying is never a beautiful occasion, but if you love someone as much as we loved each other, then it is a great gift from fate to allow us to be together for the last hour of your life. It is a big deal. It is a journey that we can share, though we do not share the same destination. It is a bit like birth. It's just that instead of arriving somewhere, we leave. I am grateful  that you allowed me to join you for as long as possible. I've never seen this sort of agony before, and then suddenly I was there with you and watched you dancing in the middle of it. You always taught me everything. You even taught me when I did not even notice it. Now you taught me the greatest lesson as well. You taught me that dying is natural. Everyone fears it, but it really exists. We do not remain forever.  You were always right.

Then I got a phone call and I  had to go. They came for me quickly, all in black. They said we could see you now.  I pushed through the door because for me it was nonsense that you had died. But you were there, stretched out. That's how they call it in the old way, but it was no catafalque, since there were no flowers and no candles. There was nothing sublime. There was only the fact that you had died.  It was like as if you had been waiting for us in that  funerary room. It was not the place where I said good bye to you in the evening. I went to your old room to see you.  Just to be sure. Even your bed was gone. The others told me that after I left  you did not make a single move. I am relieved that I stepped back into your room once again to kiss your hand.  I do not know whether you realized it, but I put all my gratitude into that one kiss. You always said that one has to have a look at the dead.  One must say goodbye properly. They do not do any harm, and anyway, it is the living we have to be afraid of not the dead.  You know, I did not see a dead body. I saw you. Corpses generally make people shudder. According to horror movies dead people are scary. You were so beautiful, your face was flawless like a young girl's. I was watching you, fixing your hair and  wondering how much I look like you. I know it is selfish but I discovered my features in your face.  You introduced my own evanescence to me.

I was not allowed to spend a lot of time with you. Nowadays, one has to hurry even in a funerary room.  More people arrived, since many people passed away the night before. I still would have needed some more time to sit beside you. Just as we used to do it, simply, in silence. It is probably what hurts the most, that this is not possible anymore. I can even hear you saying "Oh, it's okay, what could we do? It is  no one's fault that so many died..." But if I had to bet, I would be certain that you chose a day when you could pass away humbly and  silently. Without making any fuss. That makes it easier for the children too. It is not good to cause any problems for anyone. But now I feel just as miserably helpless as when you lost me once when I was a little child, when I fell of the slide in that silly  jumpsuit, in which I was completely paralysed. You did not hear me yelling for you, but fortunately there were bigger kids there who ran after you to tell you. Now, I do not know where to look for you, who to ask for help, to make you aware of me. I do not know who to turn to for some comfort, who to complain to that I cannot find you, since so far it was you whom  I always told everything.

It's annoying when their reaction is "She was 92? What a long and beautiful life she had! Do not be sad!" They are such fools my Sweetheart! Not even 192 years would have been enough with you. I calculated that if we would double my age it would be still less than your age, though I am not a child anymore either. If you ask me, it's been exactly a month today that I'm not a child anymore. But of course, no one needs to know that, right?

I still cannot accept that you are no longer here. It is your birthday today and I cannot give you a phone call. Such a thing has never occurred before. I always knew where you were. This is the first time in my life that  I have no idea. Unlike the others, I did not even meet you in my dreams. I even felt a little bit offended by that.  Then I realized it would surely break my heart, so it's better we didn't. So I'm not angry, but  it would be nice to know where you are, because I cannot really handle this situation and  the explanation that you do not exist anymore is not enough for me. I sit here at the gate of the little world of ours as someone who has been unexpectedly evicted. Since you do not exist anymore, our own world does not either. True, I talk to you all day long, silently, as if I was some confused bloke, but  you know Sweetheart, it does not really change anything.  There are so many things I would tell you! For example, how much I hate it, when people tell funny stories about you . In past tense. It annoys me, since for me, you are still present.

Well, let's pretend that nothing happened. The TV- show that you like so much was on today.  The chairs are finally done too.  I'm sure you would like them. The apples are of course rotten again. They keep falling off the tree. There is nothing new actually. We had a heat wave for three weeks. Then  we had flooding caused by a lot of rain, then scorching hot weather again. Imagine, even sink holes appeared under some roads at many places as well. It's crazy, isn't it? Days go by very quickly, yet time somehow seems to stand still. Grief is very unpredictable. Reality  overcomes one so suddenly like a heat wave or a storm. What is the weather like on the other side? They say that everything is  perfect over there. That's why no one wants to come back to life.  What do you do all day? Can you get any custard cake over there? Are there any flowers? What about music? Who do you spend your time with? Or does time not exist there? Can you dance there? Anyway, where is over there actually?  Can you see me? Or hear me? Or did you forget me already? Well, I do not think so. Anyway,   until I hear from you again, or till you come for me again, I will surely think of you every day. This ridiculous situation will have an end one day and then, we gonna meet each other again. Meanwhile  I try to behave in a way that will not disgrace you.

Goodbye Sweetheart ... Happy Birthday!


Copyright Lelekgondolat.blog.hu
Legalcode: CC-BY-NC-ND-4.0 (Attribution Non-Commercial No Derivatives)

andrealung139165ff.jpgAuthor: Andrea Lung, MA Counseling
More from the author: Lélekgondolat
Follow me on Facebook

 

Te kit akarsz lenyűgözni?

Önismeret a virtuális valóságban


fb-depressed1.jpgNincs semmi új felismerés abban, hogy milyen fontosak lettek a közösségi oldalak. Innen tudják meg az ismerőseink, hol jártunk, mennyire csinosak, esetleg tájékozottak vagyunk, milyen szép a kutyánk vagy a cicánk, gyorsan cseperedik a gyerekünk, mennyire jól sikerült a vacsoránk. Várjuk az elismerő visszajelzéseket a kalandjainkra. Akkor is, ha legbelül teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy egy laza "tetszik" még nem kell, hogy minimális őszinteséget is hordozzon irányunkba.

Ennek ellenére lelkesen posztolunk, esetleg vitázunk - ha kell nyilvánosan - sokszor a másikat annyira a földbe döngölve, hogy magunk is elcsodálkozunk. Örülünk, ha XY mellénk áll ebben vagy abban a kérdésben, ha jó sok „tetsziket" kap egy véresszájú, megmondó komment vagy a legújabb saját gyártmányú önarckép. Hagyjuk, hogy kövessenek minket, és mi is lelkesen követünk olyanokat, akiket valamiért tisztelünk, kedvelünk, érdekesnek találunk, irigyelünk vagy kimondottan utálunk. Osztjuk az idézeteket, figyeljük a sztárokat. Sokszor csak azért, hogy ott engedhessük ki a fáradt gőzt, vagy elmeneküljünk a valóságunkból valamilyen képzelt realitásba. Ilyen az, amikor csorog a nyálunk, egy celeblány posztolta cipőn, amire az átlagember mondjuk 8 hónapig spórol, akkor is, ha sejtjük, hogy persze ezért is meg kellett dolgozni valahogy. (...) Figyeljük a heti rendszerességgel félig vagy teljesen meztelenül pózoló celeb-anyuka bejegyzéseit, akinek olyan az élete látszólag a legtöbb „átlagos" anyukához képest, mint az a bizonyos Makó a világ bármelyik Óperencián túli pontjától. Lelkesen csatlakozunk különféle éppen aktuális irányzat vagy érdeklődési kört magáénak valló csoporthoz, hogy aztán egy idő múlva csalódottan vagy unottan másikat keressünk.

Életjelek

Kedveled a bejegyzést, csatlakozol egy csoporthoz, mert tartozni kell valahova. Hiszen az ember társas lény, a másik szemében keresi magát, és mások visszajelzéseibe kapaszkodik. Vitázol, ellenérvelsz, beszámolsz, mert kell, hogy tudják az embertársaid, hogy létezel. Régen, amikor nem volt közösségi oldal, át kellett menni Petihez, ha tudni akartad mi van a nagyival át kellett menni hozzá. Nem a közösségi oldalról értesültél egy halálesetről, hanem az utcán összetalálkozva. Nem egy kedvelést kaptál egy házasságért, hanem kézzel írt képeslapot. A diplomához meg minimum egy vállveregetés járt. Sok személyes apró kicsi gesztus, ami elmondta neked, hogy létezel, valahova tartozol, valahol szeretnek. Annak ellenére, hogy a világ egészen virtuális formát vett, az emberi szükségletek nem változtak. Most is kellenek a pozitív visszajelzések. A modern valóságban is tudjuk, hogy a környezetünk figyel ránk, elfogadnak minket. Fontos, hogy tudjuk, vannak hasonszőrűek és olyanok is, akiknek fontosak vagyunk. Valahogy ebben a modern világban is el kell érnünk, hogy ne maradjunk észrevétlenek - legalább a szeretteink számára - a hétköznapokban sem.

Tükörkép

Ezért aztán van véleményünk, és nem is félünk megosztani azt a világgal. Sokszor érzéseinket, belső csatáinkat sem. Van, aki kényszeres visszaigazolást keres a közösségi oldalakon. Talán tökéletesre festi a kapcsolatát a virtuális valóságban. Esetleg úgy védekezik a világ ellen, hogy bizony luxus ide vagy oda, ő a zsíroskenyér ellenére is jobban csinálja. Rádob még két filtert a már felismerhetetlenségig retusált szelfire, mert az új húsz a negyven. Sokan egy görbe tükröt látnak, melyben aztán így vagy úgy kevésnek találják magukat. Hiszen, ha tetszik, ha nem, valahogyan, valamiért mind megmérjük magunkat egyszer-egyszer, ahogyan meg is mérettetünk a közösségi oldalakon. Az eredményt vagy szeretjük vagy nem, de leginkább nem. Sokszor hallom, hogy: „Annyira rossz nézni a Facebookon, hogy ő milyen sikeres, én meg ilyen szerencsétlen vagyok!", ... „Nézem, hogy miket posztol, és annyira lúzernek érzem magam!", „Soha nem kedveli amit posztolok....", „ Letiltott! érted, engem?", „Majd posztolom, hogy... mert a múltkor ő posztolta, hogy... nehogy azt gondolja, hogy nekem egy kicsit is rosszabbul mennek a dolgaim!", „Igazából sokszor csak azért tetszikelem, mert ő is mindig kedveli az én posztomat", és a kedvencem a végére: „Nem tetszikelem a bejegyzéseit soha, mert nem akarom, hogy azt gondolja ő több nálam!"

Ismerd meg magad!

Virtuális, sokszor arctalan adok-kapok, ami sokszor nagyon is valós és mély sebeket hagy. Néha saját magunkon vágunk egyet. Sokszor akkor kapjuk a legnagyobb arculcsapást másoktól egy jófajta nyerserőtől duzzadó komment formájában, amikor a legőszintébbek vagyunk. Gondolkoztál már azon, mit is árulnak el rólad - akár saját magadnak és másoknak is - a közösségi oldalon való viselkedésed? Mert bizony tükröt tartanak eléd, akkor is, ha te nem akarod vagy nem szeretnéd meglátni a lényeget azzal kapcsolatban, hogy mi az, ami valamiért benned vagy körülötted éppen nem kerek. Fordítsd kicsit befelé a figyelmedet arról, ami mások külvilágnak mutatott képében zavar. Ha elég bátor vagy megfordítani a tükröd irányát, és mersz őszintén belenézni, egészen új dolgokat fedezhetsz fel magadban a mások által benned született érzéseknek köszönhetően. Szerinted hogyan változott a saját magad megítélése azóta, hogy vannak közösségi oldalak? Mennyire lett mérvadó számodra mások élete?

Kinek akarsz megfelelni? 

A lényeg ma is ugyanaz, mint amikor még át kellett menni a barátaidhoz, ha tudni akartad mi van velük. Ha őszinte vagy magadhoz, tudod, hogy valójában nem is szeretnél mindenkinek megfelelni. Hiszen nem is kell, és nem is lehet. Aki ismeri önmagát, tudja milyen értékei vannak, és képes ezeket másokban is meglátni, vagy észrevenni, hogy nem így van. Ha ez már egyszer is sikerült, nem akar majd mindenkinek megfelelni. Lesz tartása, egyéni értékítélete, és tud majd nemet is mondani. Nem veszi fel majd a kesztyűt olyan helyzetekben, melyek eleve kudarcra vannak ítélve. Nem szalad kétségbeesetten egy kapcsolat, egy barátság, hamis népszerűség után. A saját életét szertné elni, mert tudja, hol szeretné látni magát a világban, hol áll azon az úton, amit választott. Nem hagyja, hogy megmérjék mások, vagy ha mégis megmérettetik - akár hamis mércével is - tudja, méltósággal és higgadtan kezelni az eredményt, mert tudja, hogy talán csak kevés köze a valósághoz. Nem külső igazolást vár, hanem belső útmutatást követ. A belső értékeire támaszkodva megy előre az életben, és ha elbizonytalanodik, csak azok véleményére ad, akik igazán számítanak neki. Ennek pedig semmi köze ahhoz, mennyire vagány a Facebook oldalad, milyen szép az Instagrammod. Ehhez valódi önismeret kell. Hiszen ez csak arról szól, mennyire vagy otthon a saját életedben, abban a világban, ahol valójaban jelen vagy és járod az utad. Mennyire vagy békében és szeretetben önmagaddal.


Kérlek, tartsd be a Jogi és adatvédelmi szabályzatunkat!

andrealung139165ff.jpgSzerző: Lung Andrea
További írások a szerzőtől: Lélekgondolat
Facebookon is követheted Andrea hivatalos oldalát


Fontos! A Lelekgondolat.blog.hu független bármely politikai vagy vallási nézettől, és tevékenységével sem kíván semmilyen konkrét politikai vagy vallási szervezetet támogatni. A blogbejegyzésekhez hozzáfűzött kommentek nem a Lelekgondolat.blog.hu nézeteit tükrözik. Bloggereink a posztokat segítő szándékkal írják, de a hozzászólásokat nem tudják befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Ezért kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek! A szélsőséges megnyilvánulásokat moderáljuk!